slave to the wage vol.69931260

Ma: Nem olvasol fel több verset? Tök jó, mikor olvasol.
Mo: Na jó, még egyet.
Mo:És akkor zuhogott, csattogott, villámlott/S akkor kerültem messze szobámat/És akkor őrjöngtem, szidtam a világot/S akkor tiport legjobban a Bánat./S akkor imádkoztam, követeltem, kértem/És akkor sírtam szívből igazán/S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem, /Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.
Na jó, mosmár tényleg megyek vissza a fognyaki érzékenység tüneteivel vacakolni...





PS.: Azér csak nem álltam meg, kettőkor fel kellett olvasnom, márcsak a múltkori postom kapcsán is, hogyaszongya: - Instállom, usgye, aszongya, butykos, lölkem - mondta Turi Dani makacs-mereven. S egyszercsak, fogta, s akkorát bömbent, ordantott a torkával, hogy a szája kétoldalt kirepedt a füléig. Valami forróság fogta el a hercegzasszonyt: - a hímség ilyen förtelemszép nyikkanására. Elszédült, megkábult, összebágyadt, lecsuppant, odariggyent a férfi zekés melletetejére. Először látott igazi férfit. Erős, ősösztönös, nagyszerű, igazi, félliterköpő, füligrepedtszájú, füstös férfit. Az igazit. A nagyot. A kérlelhetetlent. Az ősösztönöst.

Dr House, Dr Bailey és kis barátaik

Én tudom, ezek csak ostoba filmek, sorozatok, ez csak fikció, ez csak mese, a felnőttek ópiuma, a remény, hogy a világ nem egy undorító, szürke, közönyös hely, hanem az érzések, az értékek, na azok igenis itt vannak, jelen vannak, tiszteljük, becsüljük, szeretjük őket, a gonosz nem nyeri el méltó büntetését, merhogy gonosz, na az nincsen is, a gonoszság kérem az csak valami álcázott, üdvözült mosollyal pislogó sérülés az emberben, a gyermekkori bántalmai neki, persze, tudom én ezt, deazér gyerekek, mindig rettentő ideges leszek, mikor ezekben a fikciókban a gonoszságokat ordibáló, keménykedő, mindenkivel közönségesen őszinte és majdnem mindig nagyon geci szereplőket tulajdonképpen mindenki rajongva szereti, merhogy az ilyen szőrösszívű mocskokról ugye mindig kiderül, hogy hát ők színes-illatos réten pislogó, hangicsáló viráglelkű lények és a keménykedés, na az csak álca, merhogy ők a legemberibbek, a legjóságosabbak, a legsérülékenyebbek, satöbbisatöbbi, ismeritek a típust mindannyian, hát namár, nemár, lássuk be: a fríkeket, főleg ha arrogáns gecik, minden közösség kiveti magából (tudom mit beszélek), méghogy szeretet, meg szimpátia, meg a titkos fájdalmak mély megértése, meg titkos imádat, empátai, ugyankérem, jézusmária.

vénülő kezemmel

Ó, már tíz napod sincs addig, nagyszerű, szuper, lássuk be, a férfi harmincnál kezdődik.

2008.08.18. (rincoglionita)

Tegnap este sörrel ünnepeltük a Nagy Megismerkedés Napját (NMN), meg a sinh-Gordon modell nem relativisztikus limeszét, úgyhogy most másnaposan kúszunk a lakásban mindenféle pizza házhozszállítós szórólapok után kutatva.
Éjszaka, a szokásos álmatlan hentergésem közepette egyrészt az a romantikus gondolatom támadt, hogy én most is mindent ugyanúgy csinálnék mint egy évvel ezelőtt, bizony, kijönnék ide egy vadidegennel, akibe beleestem mint ló a gödörbe, másrészt Marci úgy hajnali három körül fennhangon azt mondta, hogy see you all, ez lesz az elköszönés, mire én úgy elkezdtem röhögni, hogy majdnem leestem az ágyról, majd azzal nyugtatgattam, hogyaszongya ne szomorkodj, az apukám állítólag egyszer éjszaka felült az ágyban és azt kiáltotta: "elvtársak, fel van darabolva!".

lutto

Amikor annak idején először úgy tűnt, hogy a két éves kapcsolatunknak véget vetünk az Istvánnal (igen, csak úgy tűnt, mert röviddel utána kibékültünk, majd öt évig folyamatosan szakítottunk, de ez most nem tartozik ide), én majd' beledöglöttem: hetekig nem aludtam (altatóval sem), nem tudtam beszélni, nem ettem, fogytam vagy 20 kilót és egész nap a Duna tévén néztem az időjárás jelentést (a főiskolán akkor szerencsére gyorsan lenyomtam a vizsgáimat valahogy, nyilván önkívületben, szóval pusztulhattam kedvemre egészen február elejéig), pokoli volt. Nos, a nagymamámnak nyilvánvalóan nem tűnt fel semmi az egészből, pedig gyászoltam a javából, utólag komolyan csodálkozom, hogy túléltem azt az időszakot.
Az apám jelenleg rettenetes állapotban van és a nagymamám ezt egyszerűen nem érti: nem érti, hogy nem tud aludni, nem tud enni, nincs kedve semmihez, merhogy szerinte a gyász elmúlik, hát hiszen ő is gyászolt már.
De vajon mennyi idő után múlik el a gyász ha a szüleim tizenhét évesen ismerkedtek meg (tehát gyakorlatilag együtt nőttek fel) és összesen negyvenkét évig éltek együtt? Valószínűleg soha.

ahogy a dolgok vannak

Amikor akár csak egy egészen rövid Budapest (vagy Balaton, vagy London, vagy egy akármilyen másik hely) után visszajövünk ide, nekem olyan borzalmasan rossz a kedvem napokig, hogy alig tudok kimászni az ágyból reggel.
Trieszt a reménytelenség városa.

"money makes the world go round"

A családom jelenleg tragikusan szar anyagi helyzetben van; a filmekben az ilyen reménytelen szituációkban az egyik családtag végül mindig hirtelen felindulásból elkövet egy igen tébolyult és nagyon béna bankrablást.

I heart Budapest

Itt ábrándozhatok a hatoson, ahol részeg fiatalok ordítanak, hajléktalanok fekszenek az utcán, sárga a villamos, színes-szagos a körút, mindenki magyarul beszél, vannak művész mozik, az utcáknak története van az életemben, mindenki ismeri Mekk mestert, a város él, lélelegzik, az előbb majdnem megcsókoltam a Nyugatinál a földet és tervezem, hogy holnap megnyalom a metró bejáratát, esküszöm már majdnem magyarnak érzem magam...

???

Na jó, budapestinek.

egy temetés margójára

Igazából csak temetésekre és esküvőkre megyünk haza: az én rokonaim és ismerőseim meghalnak, a Marciéi házasodnak.
Amíg éjszaka álmatlanul hánykolódtam (a hajnali felébredések helyett újabban nem tudok elaludni) azon gondolkodtam, hogy vajon mi a közös és mi különbözik az anyámban és a testvéreiben (közülük fél év eltéréssel ketten haltak meg idén, az anyám és a nagybátyám, a két legfiatalabb testvér).
Furcsa megfigyelést tettem: a négy testvér közül az egyetlen akit láthatóan sosem érdekeltek különösebben az emberi kapcsolatok, sosem érdekelte a szerelem, nos, egyedül ő nem rákos.

homo ludens

Tulajdonképpen egész életemben (na jó, életem bizonyos szakaszaiban) a nyelv abszurd mivoltát, azaz a szavak használatának korlátoltságát, alkalmatlanságát és fölöslegességét próbáltam bizonyítani, így a hétköznapi kommunikációmat is igyekszem ehhez az elvhez igazítani, illetve már jó ideje abszurd nyelvkönyvet készülök írni, nyilván óriási siker lesz...
A legújabb, a nyelv abszurditásával kapcsolatos játékom igen egyszerű: minden tevékenységünket máshogyan nevezzük, mint ahogy annak idején megtanultuk, tehát ha éppen ágyban fekve szundikálunk, akkor a mit csinálsz kérdésre azt válaszoljuk, hogy leveleket veszek ki a postaládából. Ha pedig a kedves Férfit csetben interjúvoljuk a fentiekkel kapcsolatban a munkahelyén, akkor a következő párbeszédhez hasonlót illik lefolytatni:

2:44 PM me: micsinálsz?

2:45 PM M: origamit hajtogatok

me: ó, azt hittem kádat mosol...

(még mindig) blogok ihletésére

Egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy míg a minden este kocsmázó tizen- és huszonéves laza és jó fej, addig ugyanez ötvenesben visszataszító alkoholista.
Tényleg igaz lenne a mondás, hogyaszongya az alkoholista ugyanannyit iszik mint mi, csak őt lenézzük? Vagy az alkoholizmust idővel illik kinőni és ezzel minden korosztály születésétől fogva tisztában van?

"'Well, shall we go?' 'Yes, let's go.' They do not move"

Ma:Úristen, még nem döntöttük el mit csináljunk. Holnap meg kell mondanom.
Mo:Szerintem maradjunk. Majd megnyugszom és elfogadom a sorsom; nem akarom, hogy miattam tönkremenjen a fizikusi karriered.
Ma:Szerintem menjünk. Nem akarom, hogy megőrülj itt munka nélkül, ráadásul te egyszer már otthagytál mindent értem, úgyhogy most nekem kell áldozatot hoznom.
Mo:Ugye tudod, hogy semmi önzetlenség sincs egyikünkben sem? Mindketten csak hárítjuk a döntés felelősségét. Amúgy gyűlölöm ezt a várost, menjünk. Vagyis maradjunk. Menjünk. Maradjunk. Eh, nemtom.
Ma:Menjünk.
Mo:Igen, menjünk. M_e_n_j_ü_n_k. MEGYÜNK!

3:53 PM M: csao

megmondtam giusinak

jofej volt

meg o mondta, hogy ha majd megis kell hosszabbitas, meglatjuk, hatha tehet valamit

jo, jo, te ennek nem orulnel

de erted, jol allt hozza

me: jól van, akkor a kocka el van vetve, látod, a végén szerencsénk lesz...maradhatunk;)
M: szoval hogy jofej volt mussi

javasolt meg 2 helyet, csak az a baj, hogy az lehet, hogy halaluncsi

svajban

azt mondta, meg genf is eleg dead

4:07 PM ez az egyik

me: svájc?

M: a masik meg fribourg/freiburg

me: úgy képzelem svájcot mint egy nagy műtőt

M: en is

blogger bloggernek farkasa vol. 457900134

Persze, persze, hasznos intézmény a blog, mert egyrészt nem kell meghallgatnunk ismerőseink borzalmasan unalmas lamentálását, történeteit, lelki életét (én sokszor csak úgy válaszolok a hogy vagy kérdésre, hogy olvasd el a blogomat, bevallom, fáraszt a beszéd már hosszú ideje ráadásul annak idején éppen azért kezdtem blogot írni, hogy megkíméljem a környezetemet magamtól és a problémáimtól), másrészt nekünk sem kell barátainkat végtelen nyivákolásunkkal kínozni, merhát a blognak mindig mindenről hisztizhetünk.
A tegnapi kommentek kapcsán viszont azon kezdtem gondolkodni (mondtam én ezt már régebben is, mindig nem mondtam), hogy nem is biztos, hogy olyan nagyon jó dolog megszilárdítani pillanatnyi érzéseket, gondolatokat, hogy pont attól, hogy megszilárdítjuk, mind nagyon valóságos lesz, nagy jelentőségű, különleges, ezt nem akarhatjuk, nem, nem, a legtöbb embernek már így is az a baja, hogy rettentő komolyan veszi saját magát, a saját érzéseit, a saját gondolatait, a saját tetteit, hát még, ha hercig kis karakterekkel mesélheti el a világnak minden bánatát, hát még, ha bizonyos embereket kommentelésre inspirál...ettől ő fontos ember lesz, író, tanító, nevelő, világmegváltó, Valaki és hát csak súgva, egészen halkan mondom, csak a kedves tévénéző gyerekeknek, csak itt és most (jó lenne, ha valaki mosmár fizetne ezért a nagyszerű gondolatért), hogy isten óvjon minket az író, tanító, nevelő, világmegváltó blogger Valakiktől.

helyzetjelentés

A lényeg, hogy együtt akarunk lenni.

Foglaljuk össze tehát. Lehet, hogy Triesztben maradunk. Lehet, hogy Amerikába megyünk. Esetleg Angliába. Dániába. Amszterdamba. Budapestre. Bolognába. A jövőképem kissé bizonytalan. Jövőképpen nem vagyok biztos. Hogy jövőképp ehhez?
A romantikus kapcsolatok ismérve többek között a szörnyű bizonytalanság, tehát szerencsés nő vagyok, feleim.

mogyoró kinövi a blogját

Újabban folyton azon kapom magam, hogy iszonyúan ingerel az összes blog: a lelket boncolgatós (de ha ezt gondolnám, akkor azt csinálnám, viszont nem csinálhatom azt, mert így és így érzek, nagyon fáj, vagyis nem, de azért néha mégis belehalok és amikor belehalok, akkor érzem, hogy élek, de nem halhatok bele, hiszen ez az életem), bátran szókimondó modoros-pinaszagú (széttártam a lábam, basztunk, az ondó az arcomba fröccsent, mit érdekel engem, köpök a férfiakra), a valódi napló (beültünk a kocsiba és meg sem álltunk Székesfehérvárig, a kocsiban nevettünk, aztán betértünk egy étterembe, csirkepaprikást rendeltünk, sütött a nap, háromszor pisiltem, kaptam egy új pizsamát, nagyon szép nap volt), a viccesen-bebaszós-vagány vagyok blog (aztán a gödörben a huszadik vodkasör után lehánytam egy hajléktalan bokáját, sírtunk a röhögéstől), a nagy költő vagyok blog (a hajnal a szemhéjamon át a lelkembe kukucskált és bágyadtan köszöntötte ébredező szívemet), a nagyon okos és művelt vagyok blog (Bertrand Russel szerint az elme legjellemzőbb tulajdonsága éppen az, hogy képes ismeretségbe kerülni olyan dolgokkal, amelyek mások, mint ő maga), na jó, szóval hányok a blogoktól, na.
Most mit tegyek? Ne olvassam őket, persze, nyilván, mindig ezzel jöttök, nekem viszont van egy jobb ötletem: esetleg inkább blogolok a blogundorról.