blogger bloggernek farkasa vol. 457900134

Persze, persze, hasznos intézmény a blog, mert egyrészt nem kell meghallgatnunk ismerőseink borzalmasan unalmas lamentálását, történeteit, lelki életét (én sokszor csak úgy válaszolok a hogy vagy kérdésre, hogy olvasd el a blogomat, bevallom, fáraszt a beszéd már hosszú ideje ráadásul annak idején éppen azért kezdtem blogot írni, hogy megkíméljem a környezetemet magamtól és a problémáimtól), másrészt nekünk sem kell barátainkat végtelen nyivákolásunkkal kínozni, merhát a blognak mindig mindenről hisztizhetünk.
A tegnapi kommentek kapcsán viszont azon kezdtem gondolkodni (mondtam én ezt már régebben is, mindig nem mondtam), hogy nem is biztos, hogy olyan nagyon jó dolog megszilárdítani pillanatnyi érzéseket, gondolatokat, hogy pont attól, hogy megszilárdítjuk, mind nagyon valóságos lesz, nagy jelentőségű, különleges, ezt nem akarhatjuk, nem, nem, a legtöbb embernek már így is az a baja, hogy rettentő komolyan veszi saját magát, a saját érzéseit, a saját gondolatait, a saját tetteit, hát még, ha hercig kis karakterekkel mesélheti el a világnak minden bánatát, hát még, ha bizonyos embereket kommentelésre inspirál...ettől ő fontos ember lesz, író, tanító, nevelő, világmegváltó, Valaki és hát csak súgva, egészen halkan mondom, csak a kedves tévénéző gyerekeknek, csak itt és most (jó lenne, ha valaki mosmár fizetne ezért a nagyszerű gondolatért), hogy isten óvjon minket az író, tanító, nevelő, világmegváltó blogger Valakiktől.

helyzetjelentés

A lényeg, hogy együtt akarunk lenni.

Foglaljuk össze tehát. Lehet, hogy Triesztben maradunk. Lehet, hogy Amerikába megyünk. Esetleg Angliába. Dániába. Amszterdamba. Budapestre. Bolognába. A jövőképem kissé bizonytalan. Jövőképpen nem vagyok biztos. Hogy jövőképp ehhez?
A romantikus kapcsolatok ismérve többek között a szörnyű bizonytalanság, tehát szerencsés nő vagyok, feleim.

mogyoró kinövi a blogját

Újabban folyton azon kapom magam, hogy iszonyúan ingerel az összes blog: a lelket boncolgatós (de ha ezt gondolnám, akkor azt csinálnám, viszont nem csinálhatom azt, mert így és így érzek, nagyon fáj, vagyis nem, de azért néha mégis belehalok és amikor belehalok, akkor érzem, hogy élek, de nem halhatok bele, hiszen ez az életem), bátran szókimondó modoros-pinaszagú (széttártam a lábam, basztunk, az ondó az arcomba fröccsent, mit érdekel engem, köpök a férfiakra), a valódi napló (beültünk a kocsiba és meg sem álltunk Székesfehérvárig, a kocsiban nevettünk, aztán betértünk egy étterembe, csirkepaprikást rendeltünk, sütött a nap, háromszor pisiltem, kaptam egy új pizsamát, nagyon szép nap volt), a viccesen-bebaszós-vagány vagyok blog (aztán a gödörben a huszadik vodkasör után lehánytam egy hajléktalan bokáját, sírtunk a röhögéstől), a nagy költő vagyok blog (a hajnal a szemhéjamon át a lelkembe kukucskált és bágyadtan köszöntötte ébredező szívemet), a nagyon okos és művelt vagyok blog (Bertrand Russel szerint az elme legjellemzőbb tulajdonsága éppen az, hogy képes ismeretségbe kerülni olyan dolgokkal, amelyek mások, mint ő maga), na jó, szóval hányok a blogoktól, na.
Most mit tegyek? Ne olvassam őket, persze, nyilván, mindig ezzel jöttök, nekem viszont van egy jobb ötletem: esetleg inkább blogolok a blogundorról.

speranza

Talán mégis Amerikába megyünk (ó uram, add).

helyzetjelentés

Nos, a bogár neve tulajdonképpen Stefanics László Ágoston. Ez azért jó, mert így nemcsak Lacinak szólíthatom. Cukor nélkül szereti a kávét.
Valószínűleg még két évet maradunk Triesztben.
Faszán értettük az olasz hangalámondást a dél-amerikai filmfesztiválon.
Ma San Giusto nap alkalmából egész nap henyéltem, bár nemtom mit ünnepelünk ilyenkor.

"mások álmánál csak mások problémája unalmasabb"

Egész éjjel egy francia kivégzőosztag előtt álltam. Hajnalban le is lőttek.

Kedves tévénéző gyerekek!

Csupán szeretném megosztani, hogy a bogár a fürdőszobában valójában Stefanics László második bé osztályos tanuló, aki éjszakánként nálunk mossa a neccatlétáját és Népszavát olvas.

Köszöntem a figyelmet.

A hosszútávfutó magányossága

Futás közben azon gondolkoztam, hogy életemben kétszer láttam sírni az anyámat: egyszer még kicsik voltunk és a bátyámnak nem ízlett az ebéd, az anyám pedig megsértődött ezen, másodszor pedig amikor már beteg volt, de soha máskor.
A rákot pszichológiai szemszögből boncolgató könyvem (amiben egyébként rengeteg okosság van) szerint az elfojtós, befele fájó, erős emberek lesznek rákosok és ezért meg kell tanulnunk valahogy megszabadulni a fájdalmainktól. Kicsit aggódom magam miatt: ahogy öregszem, egyre keményebb, elfojtósabb, befele fájós leszek, lassan képtelen vagyok sírni, nem tudok gyászolni se rendesen, pedig ez azt hiszem fontos képesség, az elengedés része.





PS: Futás közben rájöttem arra is, hogy mi teszi igazán felnőtté az embert: ha embernagyságú bogarak érkeznek a fürdőszobába, akkor nemhogy nem öli meg, de reggel kávéval kínálja őket.

felnőtteses

De gyerekek, most komolyan. Miért hiszi mostanában mindenki, hogy harmincon túl nő fel? Mitől jut eszébe bárkinek is azt mondani x napra ébredve, hogy hoppá, na ma felnőttem, asztapicsa és egyáltalán, mi a franc az a felnövés? Hogy te döntöd el mikor mit eszel, mikor mit iszol és hányszor kivel dugsz? Vagy talán akkor nősz fel amikor már nem mész át a piroson? Esetleg akkor amikor már átmész? Vagy amikor már csukott szemmel mész át? Vagy amikor inkább otthon maradsz? Vagy akkor vagy kész (felnőtt, yea) amikor már elveszíted a humorérzéked és templombajárós frizurát csináltatsz? Vagy ha csont nélkül szülsz három gyereket? Vagy ha aggódva gürcölsz havi öt forintért? Netán ha meghal az anyád, az apád?
Fogalmam sincs mitől felnőtt a felnőtt, de az az igazság, hogy soha életemben nem gondoltam arra, hogy na, akkor most felnőttem, sőt, arra sem, hogy húha, jaj, még nem nőttem fel, gyerek vagyok, mi lesz most...

Asszem koron kívüli vagyok.

Anna öreg

Úgy látszik, ilyen amikor öreg az ember: szép lassan elfogy a családja, aztán a barátai, majd végül eltűnik ő is. Az én családom ráadásul nagyon speciális: nem születnek benne gyerekek, csak egyre csökkenünk. Még az anyám betegsége idején - amikor naivan azt képzeltem, hogy a rák nem feltétlenül halálos betegség - azt olvastam a rákos könyvben, hogy az élet egy nagy túlélőtúra, amiben folyamatosan a megküzdési képességünket kell bizonyítanunk.
Apropó rák: tegnap azt olvastam egy edzésről szóló weboldalon, hogy az egyenletes tempójú hosszútávfutás rákkeltő. Soha többet nem netezek.

Éjjel meghalt a nagybátyám, az anyám testvére.

Nem tudok mit kezdeni a halállal.