csütörtök, szeptember 22, 2016

ahogy a dolgok vannak

Tegnap voltam egy maratoni ovis szülőin, ahol megállapítottam, hogy még mindig minden gyerek apukáját apának hívják (fájdalom, de örökké ki fogok lógni az édesanya* szubkultúrából, az én férjemnek van neve) és hogy elképesztő, mennyi túlbuzgó anyuka van: mivel ez vegyes csoport, a kiscsoportos anyukák is ott csápoltak nagy létszámban a szülőin és a második óra után is lankadatlan lelkesedéssel beszélgettek a csoportpénzről, a gyümölcsnapról és a bábszínház látogatásról, jesus. 
Oké, tudom, ne legyek undok, egy újszülöttnek minden vicc új, meg hát bizony annyira más élet már a dolgozó anyáé, mint a kisgyerekkel otthon levőé, hogy el nem mondhatom, úgyhogy próbálok empatikus lenni: három éve biztos nekem is folyton azon járt az agyam, hogy mikor kell a gyerekeket szép ruhába öltöztetni, mert mennek bábszínházba, most meg ott tartunk, hogy mindjárt itt a szülinapjuk, de egyelőre csak  egy darab világító földgömböt tudok felmutatni ajándék gyanánt és hogy mikor fogok én egyéb játékok/bármi után nézni, hát az rejtély. 
Léna ugyan közölte, hogy nyakláncot, karkötőt és nagyon sok könyvet kér, de a földgömb Marcusnak annyira menő, hogy talán Lénának is kéne valami ilyen extra dolog. Hogy mi, hát arról fogalmam sincs, ha van valami nőcis ötletetek, írjatok, Lénának valami ilyen kis csajos dolog lenne jó - sajnos az IKEA konyha nagyon drága és kábé akkora mint a lakásunk, pedig azt én már évek óta venni akarok és biztos nagyon örülne is neki. 
Jaj, olyan nehéz ez a dupla szülinap mindig, főleg amikor ilyen beszűkült vagyok és a passzív szerkezettel, a Függetlenségi Nyilatkozattal, Nagy-Britannia részeivel, meg a PET vizsga követelményeivel van tele a fejem. 

És itt el is érkeztünk a várva-várt nyivákolós részhez, hurrá! 
Szóval engem változatlanul nagyon durván betemet a munkám: bár kaptunk pár nap haladékot a tanmenetek leadására, ma közölték, hogy hétfőn jönnek hozzám órát látogatni, mert én kvázi újonc vagyok (tavaly nem tanítottam), úgyhogy hétvégén agyalnom kell egy kicsit a bemutató órán, meg írni és nyomtatni kell vállalható óratervet, eh, pont erre van időm; a szombat például nálunk faszán munkanap, merthogy a kerületben lesz nemtommi...amúgy meg épp eladjuk a Váci úti lakásom (és erről még nem is sírdogáltam itt, pedig fájó pont, bár részben ebből a pénzből lesz ugye nekünk kertünk, amiben idült mosollyal üldögélek majd) és kéne egy csomót foglalkozni a lomtalanítással meg a lakás eladás adminisztrációjával, de hogy mikor, hát ötletem sincs.
Közben meg nézünk házakat nagy erővel néha este, időnként hétvégén, sokszor gyerekestül (na az elég halálos, főleg, mert megesik, hogy karambolozunk is, khm), ma is megyünk, de sajnos ez egy nagyon hosszú és fájdalmas folyamat lesz: amire pénzünk van, az nagyjából mind (legalább részben) vacak, bár időnként felcsillan a remény, de a reményteljes házak mind Felsőpakonyban, Pécelen, Szegeden, Houstonban  vannak. Jó, részben viccelek, de tényleg ritka szar házakat árulnak rakás pénzért, szóval elég dögletes az egész, időnként, mikor nagyon csüggedt és fáradt vagyok, el is kezdem a lakásunkat baráti szemmel vizsgálgatni, hogyaszongya á, jó lesz ez, végülis eléldegélünk itt valahogy, már megszoktuk, hát igen, kicsit kicsi, de jobb mint a híd alatt...

Ja és persze egy darabig még nyitva lesz a blog és nem anyázhatok kedvemre, mert egyszerűen nem érek rá becsukni és meghívókat küldeni - be kell érnetek a soft verzióval. (Jó, azért nem kell óriási változásra számítani a bezárt blog idején: van ugyan sok csúnya amit mondanék, de nyilván nektek annyira nem is lesz az izgi, mert főleg a munkámról beszélnék, amit csak titkosban lehet/illik szidni.)

* az óvó néni így szólít, rettenet

kedd, szeptember 20, 2016

"If you could drive, you could drive her away, to a happier place, to a happier day"

Tizenhat éves lányok mögöttem a buszon: olyan lenne megállítani az időt, tizedikesnek lenni olyan ! Harminc évesnek lenni milyen kemény lehet!
Bevallom, ezen a ponton majdnem felröhögtem; vicces ezeket negyvenen túl hallani, mondjuk én amúgy is jobban élveztem a harmincat, mint tizenéves koromat. Az átsírt húszasokról nem is beszélve, bár én nyilvánvalóan csúnyán elcsesztem egy rakás dolgot annak idején.

csütörtök, szeptember 15, 2016

"Those who can't do, teach." vol. 2356718934

Az úgy volt, hogy óra után hosszú tömött sorokban jöttek a gyerekek, hogy ez a bajuk, azt nem hallották, mivoltalecke, a sor legvégén pedig egy olyan fiú állt, aki végig vadul jelentkezett az órán és mikor felszólítottam, lelkesen elmondott mindent, amit csak tudott.
És mint kiderült, ez a szorgos fiú csak azért várta végig türelmesen a sort, hogy megköszönje az órát.
Azóta is le vagyok nyűgözve; megvett kilóra, az már biztos.

szerda, szeptember 14, 2016

(s)iker vol. 3478912557

Ma egy képről eszembe jutott a houstoni gyerekorvosunk, meg az, hogy mindig tervezek küldeni neki képeket  a gyerekekről - a rendelő nagyon szépen ki volt dekorálva a régi és a jelenlegi páciensek képeivel - és így a hatodik szülinapjuk táján már igazán megmutathatnánk, hogy milyen óriások lettek a kis 35. hétre született bőregerek (Léna most 120 centi, Marcus 121).
Jó, hát a gyerekorvos két éves korukig ismerte őket, na de azóta is hihetetlenül sokat változtak.

Egy amerikai zsidó család alkotta egyébként a személyzetet az orvosnál (mínusz mexikói ápolónők), anyuka és egyik fiú volt a recepciós, apuka és másik fiú a gyerekorvosok (mondjuk apukának és anyukának öt gyereke volt összesen; emlékszem, mikor ez kiderült. azt gondoltam, ez biztos munkaköri kötelesség) és mi legjobban az orvos fiút szerettük, ő volt legfőbb támaszunk az első nehéz időkben; mikor a gyerekek még kórházban voltak (Léna egy hetet, Marcus kettőt), akkor minden nap hívott minket, mindenről beszámolt, egy csomó mindenre megtanított, mindig biztatott minket, kaptunk tőle rengeteg ingyen tápszert, összehozott ikresekkel, mindig mindenre emlékezett, amit meséltünk neki, a gyerekeket egyfolytában dicsérte, Marcusról mindig azt mondta, hogy kis nyugis arc, akinek már csak egy Margarita hiányzik a kezéből, Lénának meg első naptól dicsérte a szépségét (pedig milyen kis csúnya béka volt még akkor!), folyton azt mondta, hogy higgyük el, ő rengeteg gyereket lát, de she is something else.
Nagyon jó fej fickó volt, mikor a kialvatlanságtól csak kóvályogtam, akkor mindig azt vártam, hogy végre találkozzunk vele és dicsérjen minket és mondja, hogy mindent szuperül csinálunk.
Amúgy meg kétnyelvű család voltak: mindig lenyűgözött, ahogy a fiú az anyjához héberül, az apjához (és mindenki máshoz)  angolul beszélt.
A kép meg, amiről ezek eszembe jutottak, Facebook emlékként bukkant föl reggel: a kétéves Lénát ábrázolja, ahogy fejjel lefelé "olvas" egy könyvet a szép, pöttyös ruhájában (ami mellesleg nyomtalanul eltűnt Amerikában, kábé a fotó erejéig volt rajta, nem értem azóta sem). 
Olyan hihetetlen, hogy most meg már valóban olvas, napi egy mesekönyvet kivégez és folyton az a baja, hogy nincs itthon elég könyv. 
Marcus meg a másik elképesztő figura: mióta olvas, azóta ugye betéve tudja, hogy az állatok (különösen a madarak) hol laknak, mit esznek, a dínó nevek kedvéért kicsit írni is megtanult, nemrég meg elkezdett valami gyerektérképet nézegetni és most már a különböző országokba kezdte elhelyezni az állatokat, kis okos majom, olyan büszke vagyok rá. 

Mondjuk az tény, hogy szénné fogják unni magukat az első osztályban.

kedd, szeptember 13, 2016

'What you share with the world is what it keeps of you"

Nagyon sokszor ez a párbeszéd jut eszembe a tanításról:


Ma például álltam a táblánál a hetedik órában (!) és egészen borzongatóan jó érzés volt a szenvedő szerkezetről magyarázni.
Nem is csak az a jó, ahogy hirtelen megvilágosodnak a diákok, hanem az egész olyan szép: a nyelv logikája (meg az is, amikor nem logikus), ahogy minden szépen összeáll egy okos rendszerré, meg a lehetőség, hogy elmondjunk dolgokat egy idegen nyelven mindenféle mélységben, hogy megtanuljunk máshogy gondolkodni, hogy egyáltalán megtanuljunk gondolkodni. 
Sokszor kézzel-lábbal tiltakoztam a tanítás ellen, de abbahagyni valójában sose sikerült, valamiért úgy tűnik, ezt szánta nekem az Univerzum és a jó napokon ilyen pátosszal rajongok a nyelvért, meg magáért a tanításért is, mégilyet. 

vasárnap, szeptember 11, 2016

Kieg. az előzőhöz

Egy bohózat a hétvégém tényleg.

Egyszerre kell takarítanom (és a gyerekeket tanítani felmosni, mert ordítva sírnak, ha valamit esetleg nem engedek; és nem, nem tudok most ordítva sírást elviselni), ebédet főznöm, pakolnom, e-mailben órát tervezni az anyanyelvi tanárral, átírni emberi nyelvre a gyakorlatilag értelmezhetetlen zűrzavart, ami az ötödikes civilizáció könyv és ezt megvitatni az egyik civilizáció tanárral telefonon, miközben a gyerekek - amikor épp nem visítanak, hogy segíteni akarnak - vagy ütik-vágják egymást rejtélyes konfliktusok miatt és/vagy nyaggatnak, hogy éhesek/menjünk a játszótérre/porszívózzunk/keressem meg ezt meg azt meg amazt.
Igazából már csak röhögök az egészen. A baj csak az, hogy így mindent csak nagyjából csinálok meg: úgy kábé tisztaság van, majdnem mindent kimostam amit kell, a gyerekekkel nagyon keveset tudok normálisan foglalkozni, az óraterveim kilencven százalékosak és a zajtól, ami itthon van, semmit nem tudok végiggondolni, mert nem hallom a gondolataimat.

Valaki elmondhatná végre, hogy hogyan lehet ezt normálisan csinálni, mert én kezdek belefulladni a feladatokba...

szombat, szeptember 10, 2016

"Nekem hideg nyállal kenik homlokom is"

Szerintem teljesen egészségtelen - vagy mit tudom én, magamhoz képest biztosan az -, hogy amikor Marcus hétkor kipattan az ágyból, akkor én ügybuzgó módon talpra ugrom és "úgyis annyi dolgom van!" felkiáltással már kávézás közben órát tervezek. Tényleg az a legnagyobb baj a tanítással, hogy sosincs vége.
És a hülye szívritmuszavarom is előjött a sok stressztől, meg persze náthás vagyok, fáj a torkom (ezek nálam zaklatott időszakokban azonnal előjönnek) és még a lakótelep egyetlen kellemes létesítménye, a török pékség is becsődölt.



PS.: Egyébként jelenleg a világ legcsodálatosabb dolgának a Tesco online bevásárlást tartom. Nyáron kaptam rá és egész komoly kárpótlást jelent sok-sok háztartási sérelemért. (pl. nincs nagy konyhám/mosogatógépem/takarítónőm/rabszolgám).


csütörtök, szeptember 08, 2016

Brühühű

Egyébként tényleg nagyon élvezem most a tanítást, csak hosszú távon bele fogok pusztulni abba, hogy akkor tudok csak készülni, mikor a gyerekek lefekszenek; tehát úgy nagyjából fél tízkor kezdek Amerika történelméről elmélkedni, mit elmélkedni, megtanulni (mert hát ki a bánat emlékszik már erre, levizsgáztam, kész, viszlát; és amúgy is utálom a törit) feladatokat kiagyalni, aztán az angolos osztályomnak szórakoztató, ám rendkívül komoly tartalommal bíró vizsgafeladatokat kieszelni, stb.
És így, hogy itt vagyok most egyedül, ez még elmegy, de ha Marci megjön, akkor valószínűleg egyéb esti programokra is vágyunk majd (abban a másfél órában, amíg nyitva tudom tartani a szemem).
Eh, valahogy nem tudom én jól csinálni ezt az életet. Tudom, legyek tanár félállásban, havi százezerért. (Ja, bocs, 80-90 lenne az inkább.)


Jézusom, annyira fáradt vagyok (és annyira izgalmas a könyvem), de nincs mit tenni, vár Pocahontas és a Mayflower.


PS: Még egy ilyen kevéssé brühühű ide a végibe: iszonyú hasznos most, hogy laktam Amerikában és Angliában is, mert teljesen autentikusan mesélek egy csomó érdekes dolgot az órán és hát az milyen jó már amikor felcsillannak az ötödikes szemek, mikor elmesélem, hogy Houstonban éltem. Legalább ezekért megéri.

szerda, szeptember 07, 2016

update


Ma elhangzott az a kérdés is, hogy de anyukád nem tud feljönni vidékről*? (Olyan cifrákat tudnék válaszolni egy ilyen kérdésre, de tudom/sejtem, hogy senki nem akar bántani, úgyhogy mindig kedves vagyok.)
Normális esetben biztos nem esnének annyira rosszul ezek a kérdések, de most, amikor nagyon fáradt vagyok és ettől érzékeny, folyton sírhatnékom van ha eszembe jutnak a halott szüleim, meg az, hogy tényleg milyen kibaszott egyedül vagyok annyi mindennel a haláluk miatt. 

Most például megint feltámadt bennem valami iszonyatos harag az apukám iránt és folyton az jut eszembe, hogy nem, ilyet nem csinálunk, nem ugrunk ki az ablakon, leszarom hogy depressziós volt, nem érdekel, ehhez nem volt joga, nem, nem és nem. 
Tudom, tudom, hogy mondhatok ilyet, jajdecsúnyadolog, deönzővagyok, blabla, de sajnálom, ez van, a szülők halálát eleve nehéz feldolgozni (és amúgy én egész jó vagyok ebben szerintem), hát még ezt az egészet így egymás után, hogy meghal az anyám és két év múlva ott szenvedek szülés utáni depresszióban Houstonban és akkor jön a telefon, hogy az apukám öngyilkos lett, hát na. 
Különben olyan érdekes ez a szülők halála felett érzett gyász: sokszor akkor támad újra, amikor már azt hiszed, hogy elmúlt, feldolgoztad, higgadtan tudsz róla érezni, beszélni, gondolkodni. 

Ma amúgy is borzalmasan indult a nap: Léna rettentő érzékeny, mikor az apukája nincs itthon, nagyon sokat sír utána és a szokásosnál is sokkal jobban ragaszkodik hozzám is (pedig amúgy is nagyon ragaszkodó), úgyhogy ma reggel, mikor eleve nagyon korán indultunk, mert nyolckor kezdődött az órám, Léna kiscsoportosokat megszégyenítő zokogásban tört ki, mikor el akartam köszönni, kábé le kellett fejteni rólam (mondjuk az óvó néni nem nagyon akart segíteni a dologban, erre inkább nem is mondanék most semmit, mert egy ideje már nem beszélek csúnyán), nagyon rossz volt, az utcán kicsit sírtam (mostanában nyilvános helyeken sírok, úgy tűnik), aztán persze egész nap ezen szomorkodom, meg félek a holnapi drámától már előre, jaj, nehéz ügyek ezek, szegény Lénike, olyan hatalmas könnyekkel sírt és teljesen betúrázta magát, rémes volt, nekem meg ment a buszom, rohannom kellett, jaj, el kell kezdenem lottózni, nem lehet dolgozni és gyereket nevelni, főleg ha az ember körül nem ugrálnak gyerekfelügyelésre kapható valakik. 
Amúgy meg egyszerűen közöltem, hogy nem jövök szülőire, mert nem tudom kire hagyni a gyerekeket, bocs. Ma persze parancsba kaptam, hogy az összes szülői és fogadóóra idejére én ezt jó előre intézzem el, de hát könnyű azt mondani esetleg a kurva anyátokat.



* itt megjegyezném, hogy lassan egy éve dolgozom itt, de valahogy az még nem derült ki senki számára, hogy én azért nem tudom a gyerekeimet csak úgy ripsz-ropsz valakire hagyni, mert az én szüleim (akik budapestiek voltak) meghaltak. Persze tudom, az én hibám, világgá kéne kürtölni ezeket a dolgokat, aztán hátha megszánnának néha és a kötelező 32 óra helyett nem 34-et kéne ott rohadnom. (Ez jelenleg a legnagyobb sérelmem, akarok is balhézni, csak nem érek rá.)


PS.: Utólag rádöbbentem, hogy akkor is csúnyán beszélek, amikor azt hiszem, hogy nem, hát bocs.

PPS.: Az összes vacakság és belepusztulósan sok munka meg szívfájdalom ellenére tanítani jó. Viszont azt figyeltem meg, hogy az Amerikában (meg az előző munkahelyemen, tegyük hozzá. Szar volt ott dolgozni, de a nyelvtudásomnak iszonyú jót tett) csúcsra járatott nyelvtudásom valahogy hátráltat a tanításban: sokkal szarabbul magyarázok dolgokat, sokkal intuitívabban használom a nyelvet és egy csomó dolgot ösztönösen mondok, de megmagyarázni nem tudom.
Mondjuk fel nem foghatom, hogy Amerikában ezt mivel értem el, mikor a gyerekeknek olvastam egész nap a Cini-Cini Muzsikát. (Most ezen azért felröhögtem.)
Tény, hogy amikor aludtak, akkor nagyon sokat tévéztem és olvastam (egyébként azóta is szinte csak angolul olvasok) és tény, hogy boldog-boldogtalannal beszélgettem a boltban, a házban, a játszótéren (ez olyan bolond nagyságásan hangzik), na meg a gyerekorvos volt a legjobb barátom és a végére már sokszor angolul álmodtam. Úgy látszik ez is elég volt a fejlődéshez és oké, addigra én azért már elvégeztem egy főiskolát-egyetemet angolul, de hát azért az más tészta.
Egyébként egy csomó kollégám most hallott először angolul beszélni és az egyikük azt mondta nekem elkerekedett szemmel, hogy hú, te beszélsz a legjobban angolul az egész iskolában*. 
Na ezek azért jól esnek; és csak halkan merem mondani, hogy én ezt pontosan tudom, bármilyen nagyképűen hangzik is. (Az igen jól fejlett öniróniám szerencsére nem hagyja hogy túlságosan elszálljak magamtól: mióta leírtam ezt az utolsó mondatot, az a mondás jár a fejemben, hogy vakok között félszemű a király...)


* jó, hát nyilván az anyanyelviek beszélnek a legjobban, de azért nekik ezt megengedem, hehe

kedd, szeptember 06, 2016

Muszáj beszélnem róla

Kezdek annyira kimerült lenni, hogy ma a sokadik és nincs egy nagyszülő, akire hagyhatnád a gyerekeket? kérdés után egyszerűen elbőgtem magam*. 





*még soha életemben nem bőgtem kollégák előtt, teljesen rosszul vagyok az ilyesmitől


PS.: Egyébként "csak" annyiról van szó, hogy csütörtökön új tanárként be kell mutatkoznom pár szülőin és hát basszus, nem, nincs egy nagyszülő, férj Kínában (legalább egyikünk nem szívja meg az életet, ugye), fasza megint ez nagyon, tényleg...

PPS.: Amúgy csakis a zárt blogon akarom folytatni a nyivákolós tevékenységet (és ki akarom egészíteni lázító és gyűlölködő tevékenységgel, amit csak nagyon óvatosan szabad nyíltan csinálni sajnos), de ezt most muszáj volt leírnom. A zárt blognak különben egy kérdés lesz az alcíme, hogyaszongya miért akarom sürgősen elhagyni a közoktatást?