szombat, december 03, 2016

ahogy a dolgok vannak

Arra mondjuk jó ez az egész balhé, hogy lássam, milyen rendesek a kollégáim: pár embernek elsírtam bánatom és nagyon szimpatikusan reagáltak, igazán jól esett. 
Persze a hangulatom eléggé hazavágta az egész - mondjuk most inkább ideges és dühös vagyok, mint szomorú - meg folyamatosan megkérdőjelezem a képességeimet és tanár mivoltomat és folyton azon gondolkodom, hogy oké, elmegyek innen, de akkor hogyan tovább. 
Nyilván vannak persze rosszabb/normál iskolák, ahol nem követelmény, hogy nyolcadikra felsőfokú nyelvvizsgával távozzanak a gyerekek (de úgy ám, hogy tolod a normál órákat és mellesleg nyelvvizsgára készíted őket őő valamikor) és a szülők kevesebbet tejelnek az alapítványnak   megköszönik, ha az ember alapfokú szintre tornázza a gyerekük tudását, nincs ilyen óriási nyomás, nem kell együtt tanítani egy anyanyelvi tanárral (bevallom, nekem ez nagyon nehéz: nehéz követni, hogy ki, mikor, hol tart, mire belejönnénk a gyakorlásba, már mennek egy hétre az anyanyelvihez, nem taníthatok azt, amit akarok, mert pl. a kommunikáció fejlesztése nem az enyém, ettől a kényszertől viszont unalmas leszek és görcsös - ami ugye a baj velem állítólag -, eh, nem szeretem*),  mondjuk egy ilyenben tanítani vagy persze egy gimiben - ahol eredetileg akartam volna. 
Vagy,  a legjobb: nem tanítani iskolában soha többet.
A nyelviskola vonzó perspektíva, de nagyon nem akarok megint vállalkozó lenni, meg ott az is a baj, hogy ha nem vállalsz esti órát, leírnak, nehezen kapsz reggelit is, de a gyerekek miatt nem tudok este dolgozni, nehéz ügy ez. 
Titkon trénerképzőt, meg szakfordító sulit akarok végezni, de ezek drágák és egyáltalán nem biztos, hogy végül sikerül használni ilyen végzettségeket. 
Persze simán lehet, hogy el kéne mennem a péceli Penny-be pénztárosnak: abba már csak nem lehet belekötni, hogyan ütöm be az árakat...


* úgy működik, hogy egy hétig az egyik csoport velem nyelvtanozik, amíg a másik csoport az anyanyelvi tanárral dajdajozik szóbeli és írásbeli kommunikációtfejleszt, majd cserélünk

csütörtök, december 01, 2016

szomorú

Úgy tudom néha sajnálni magam, mikor ilyen kicsi vagyok és szerencsétlen, na meg szó szerint elanyátlanodott. Tegnap este végre kijött belőlem az óriási feszültség és bőgtem egy jót, míg zuhanyoztam (sajnos úgy érzem, hogy annyira tehetetlen vagyok a helyzettel szemben, hogy nincs más eszközöm) - nem tudok a családom előtt sírni, ez valami speciális vonás lehet nálunk a nőknél, bár nem feltétlen jó. (Az anyámat egyszer láttam sírni, már felnőttként, iszonyúan megdöbbentem.)
Eszembe jutott ráadásul a szörnyű, majdnem teljesen álmatlan éjszakám alatti szörnyű álmom is: az anyám meghalt, menni kell a temetésére, de én nem tudok/nem engednek/nem sikerül (ez nem világos így utólag) és csak zokogok, mint a záporeső. 

Hogy értsétek is, miről van szó (bár kifejtettem ezt már részben, de akkor a konkrét panaszokkal együtt, ez meg a globális érzésem az üggyel kapcsolatban): az osztály, amiben a legtöbbet tanítok (aka minden nap, van, hogy kétszer is), úgy érzem, hogy utál, vagy legalábbis nem akar elfogadni, panaszkodik rám - és már a szülőket is bevonták ebbe a szuper hadjáratba - és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi a bajuk, sőt, arra se, hogy mi a megoldás. Szóltak, hogy ezt meg azt változtassam meg, bejöttek az órámra többször, oké, megváltoztattam amit kellett, állítólag jól, semmi hatás. 
Pofákat vágnak, hülyeségeken röhögnek órán (úgy értem rajtam), nem köszönnek, bunkók, beszólogatnak és nem értem, hogy mit csináltam, amitől ennyire nagy az ellenségesség. 
Nyíltan persze semmit nem mondanak - na én ettől meg egyszerűen hányok -, de csak úgy süt belőlük az elutasítás. Persze ahogy létezik zsigeri ellenszenv két ember között, úgy létezhet ez nyilván tanár-diák viszonylatban is. Azt képzelem, hogy az ilyesmit egy-két ember elkezdi gerjeszteni és aztán megdagad és egyre nő és a hangulat végül átragad mindenkire. 
Gondolhatjátok, mennyire élvezem a tanítást, mióta ez megy. Próbáltam nyitni a szülők felé, írtam egy levelet és leírtam benne, hogy tudok róla, hogy panaszkodnak rám, igazgatóhoz mennek, stb, igyekszem változtatni a problémás pontokon és kérem, hogy ha bármivel gondjuk van, jöjjenek be, beszéljünk, stb. Egyetlenegy, bazmeg, egyetlenegy sem válaszolt. Innentől passz, hogy mit csináljak. A többi osztályban nincs ilyen gondom, soha még ilyesmivel nem találkoztam. Az valószínűleg nem segít egyébként, hogy én minden rezdülést megérzek embereken, az összes hangulatváltozásukat pontosan követem, na meg valójában egy mimóza vagyok és ez a két dolog így együtt, hát...nem segít a túlélésben, hogy őszinte legyek. 
Vastag bőrt kell növeszteni egy tanárnak, mondaná mindenki. De nem biztos, hogy szeretnék úgy élni, hogy nap mint nap sugárzó utálat közepette erőltetek valakikre valamit, csak azért, mert elvileg ez a munkám. 
Ezzel az erővel lehetnék kalauz is, hát nem?




Update: Hohó, dehogynem kaptam választ: ma érkezett. A szülők követelik benne, hogy részletesen mondjam el, hogy miből lesz a dolgozat, merthogy ők annyira aggódnak. Én nem is értem miért maradtam úrinő, de komolyan. Ez egyszerűen szörnyű és sajnos nem tudom hova vezet...

szerda, november 30, 2016

slave to the wage vol.456238912

Az iskolai csesztetés sajnos folyton újabb fordulatokat vesz, úgyhogy most éppen annyira idegesít a dolog, hogy egy percet sem tudtam aludni, szóval majd lefordulok itt a székről. 
Szörnyű, hogy nem tudom leszarni ezeket a dolgokat, pedig annyi kollégám volt már, akit kicsit sem érdekelt soha, hogy végzi a dolgát, tanulnom kell tőlük, ez egy szuperképesség. 
Amúgy meg elmondtam, hogy el fogok menni, ez mondjuk jó érzés. Azt persze nem mondtam, hogy ha sokáig tart a csesztetés, akkor hamarabb mint gondolnák...

hétfő, november 28, 2016

"Ragyogó kékségen sötét pihe-szál: óriás magányban egy pacsirta száll"

Léna épp a Buba énekét szavalja - újabban minden este -, ugyanis mostanában ismét kitört nálunk a Weöres Sándor-láz, elég kellemes, olyan szépek ezek a versek. 
El is meséltem Lénának, hogy már két évesen is mekkora rajongója volt a szép verseknek, aztán feltúrtam a blogot, hogy nektek is elmesélhessem, íme egy 2012-es blogbejegyzés részlete:
*(...) levél, amit Marcinak írtam pár hete, mikor nem volt itthon: jaj, reggel olyan megható volt, Léna ordított mint a sakál, én meg dühösen rámordultam, mert épp a konyhában vacakoltam és be kellett mennem a szobába megnézni, hogy miért rikolt és szegény zokogva tartotta felém a Weöres Sándor kötetet, hogy nagyon sürgősen olvassam fel neki a "Három görbe legényke, róka rege róka" kezdetűt:). el is szégyelltem magam rögtön és kedvesen elolvastam.

"Jó a világ végéig, egy erdőben elbújni"

Az a mániám, hogy kialakítok valami örök tradíciót a családban: zabálás helyett biciklitúrát húsvét hétfőn (ez még nem jött össze, de dolgozom rajta) meg újabban a kirándulva szülinapozást, na ez a projekt már úgy tűnik, sikeresebb. 
Októberben a gyerekek születésnapját is minikirándulás-gigaszalonnasütés keretei között ünnepeltük és most vasárnap meg Marci szülinapján fagytunk halálra küzdöttünk az új hagyomány kialakításáért; szuper volt egyébként, csak hát az aktív hétvége dögletes: mivel már szombaton is kirándultunk, plusz a szokásos hétvégi munkatáborom elemei (ezer kör mosás, teregetés, főzés, mosogatás, takarítás), na meg a spéci szülinapi pluszok (vendégség, torta, születésnapi vacsora) is befigyeltek, ezért már ma reggel négykézláb másztam ki az ágyból, csak az éltet, hogy tizennégy tanítási nap múlva itt a téli szünet (jézusom, ez nagyon sok!); persze ezzel is van egy kis bibi, de leszarom beletörődő vagyok: 29-én berendeltek dolgozni, nincs mese, mi vagyunk az ügyeletes iskola, valakinek ezért ott kell lenni legeltetni a szegény napközis gyerekeket.
Szinte biztos voltam benne, hogy nekem be kell majd mennem, mert sokat voltam beteg - mondjuk ez elvileg egy olyan dolog amiről nem tehetek, de tekintsünk most el ettől - és megmondták előre, hogy azt hívják be, aki sokat volt szabadságon (nem, a betegség nem szabadság, csak hát úgy tűnik annak tekintik, bár tényleg nem tudtam beszélni heteken keresztül,  de ki nem szarja le). 
Na, van is ebből nagy hajcihő, mindenki fel van háborodva, egymásra mutogat, ez annyit volt beteg, amaz ennyit szabadságon,  neki mér kell,  neki mér nem, fú, megy a kicsinyeskedés ezerrel, jézusom, mennyire utálom ezt. 
Persze ezt az állandó kicsinyeskedést, meg egymás figyelgetését is azzal érték el, hogy semmiért nem jár külön pénz és mindenhez jó pofát kell vágni. Én mindig mindenkinek viszek ajándékot, aki helyettesít: ugyan szabadkoznak és nem akarják elfogadni, de szerintem mindenkinek jól esik. Jó, hát nem pénzt kapnak, hanem mondjuk csokit, de szerintem ínséges időkben a gesztust is értékelik a szegény tanárok.
Kéne venni egy rakás karácsonyi ajándékot - tavaly nagyrészt online vettem a dolgokat, isteni volt -, meg lassan el kéne kezdeni szelektálni a cuccokat, mert kettőt pislogunk és már költözhetünk is. Tudom, hogy ez ilyen, ha felnőtt az ember, csak úgy repül az idő.

csütörtök, november 24, 2016

life is a bitch

Ugyan nem veszek most fel hitelt, de a tesóm hitelfelvételében aktívan közre kell működnöm és amikor az ügyvédnél voltunk és beszélgettünk vele a hitelfelvételről, akkor elmondtam neki a közös nettó keresetünket, majd azt is, hogy ez az összeg szerintem biztosan elég lesz ahhoz, hogy a tesóm hitelt kapjon. Az ügyvéd az összeg hallatán fintorogni kezdett, majd azt kérdezte csak ennyi?
Azóta is sokat gondolok erre: tulajdonképpen olyan bájosan bumfordi, ahogy az ügyvéd, aki a havi fizetésem kétszeresét tette zsebre a mi tíz perces tranzakciónkkal, fintorogva lekicsinyli a kettőnk fizetését.





PS: Amúgy is ez az egész hitelképesdi az emberek öszes fájó pontját egyszerre tapogatja: mennyit keresel, van-e bejelentett munkád, férjed/feleséged/elég rokonod, aki adóstársad lehet, van-e megtakarításod, milyen nemű vagy (! az OTP-ben azt mondták nekünk, hogy egyedülálló nőket minden további nélkül hitelképesnek nyilvánítanak, míg az egyedülálló férfiakat sokszor elutasítják).

Felnőtt élet, fúj.

szerda, november 23, 2016

ahogy a dolgok vannak

Tegnap kifizettem a felesleges második diplomámhoz felvett diákhitelt is, csodás érzés. 
Tizenhárom éven át volt diák- és lakáshitelem, most meg hirtelen szabad vagyok, mint a madár és ha minden jól megy, a házat is kifizetjük, csak úgy, őő zsebből, vicces.
Azért változatlanul minden reggel úgy kelek, hogy Paris Hilton akarok lenni.

Ez a Léna baba, ez valami tündér: itthon vagyunk ugye kettecskén és ő, bár szeret aludni, mégis előbb ébred, mint lusta anyukája. 
Ma elmondása szerint felkelt, felöltözött, megcsinálta a haját (az nagyon fontos!), majd olvasott és hagyott engem aludni. 
Hihetetlen, hogy pár éve még etetni kellett és pelenkát hordott! Nem győzök ámuldozni ezen.




update: Elkezdtem ovit keresni a gyerekeknek: hát, eddig elég reménytelennek tűnik a helyzet, kábé kiröhögtek, hogy hely? két gyereknek? hát megőrültem én? Mondjuk nem pontosan értem, hogy ha az ovi kötelező, akkor a körzetes ovinak miért nem kutya kötelessége két gyereket felvenni a körzetéből, dehát miért is működnének úgy a dolgok, ahogy kéne nekik, ugye...
Felmerült bennem az is, hogy ha nem találunk semmit, hát nosza otthon maradok velük arra a pár hónapra (úgyse lesz munkám hála a jóégnek), utána úgyis bekerülnek az iskolai mókuskerékbe, de állítólag nem lehet, van valami jogszabály, hogy az iskola előtti egy évben oviba kell járniuk, merthogy az iskola előkészítő - ami miért is kell? -, meg blabla...
Egyébként az én gyerekeim rajongva imádnak iskola előkészítőre járni (van az ovinak tehetséggondozója, iskola előkészítője és ovis úszása meg két hetente aerobicja* ingyen és bérmentve; a polgármester nagyon kitesz magáért, úgy tűnik), biztos azért, mert nem olvasnak Vekerdyt, aki szerint az ilyesmi az ördögtől való.




* Léna annyira imádja az aerobicot, hogy most már ideje vennem neki egy olyan csíkos Jane Fonda aerobic zoknit

hétfő, november 21, 2016

"betegbeteg"

Ha kilencvenháromszor nem keltem Lénához éjjel, akkor egyszer sem, szegénynek úgy tűnik begyulladt a füle, kábé egész éjjel fenn voltunk mi ketten.
Szánom-bánom, de undok is voltam vele többször, mert van egy olyan szokása, hogy egyszerűen nem mondja meg, hogy mi baja, csak sír és ettől bevallom bedühödök néha, főleg, ha előzőleg öt percet aludtam és hajnalodik.
Normális esetben az éjjeli sírás nála azt jelenti, hogy pisilnie kell, de most megállás nélkül sírt. 
Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy a füle fáj, elkezdtük melegíteni, de már ekkor is vagy éjfél volt, reggelre meg már láza is volt szegénynek. 
Kihasználtam, hogy legálisan itthon maradhatok Lénával, gyorsan el is mentem orvoshoz (na ezért vagyunk mázlisták, hogy Marci szabad, mint a madár), aki szerint nemcsak hörghurutom, de krónikus  gégegyulladásom is van és baromi gyorsan húzzak gégészhez, még mielőtt valami polipot fejlesztek a gégémre (apukámnak volt, btw). 
Azt mondta, időpontot úgyis csak húsvétre kapok, de próbálkozzak azért...és nédd már: mindjárt indulnom kell, kaptam mára (!) egy időpontot, tök jó. 
Mondjuk a gégetükrözés lehetősége annyira nem dob fel, szóval jézusom. (Amíg engem hánytat a gégész, Marci Lénát viszi orvoshoz, jók vagyunk).

vasárnap, november 20, 2016

Plattyant

Egy ideje van egy szakmai dilemmám és eléggé rosszul érzem magam tőle. 
Az a sztori, hogy egyszer csak hívatott az igazgató-helyettes, mondván, hogy az angolos osztályom és a szülők (!) panaszkodnak, hogy nem értik a nyelvtant, mert hogy én olyan furcsán magyarázok, nyilakat rajzolok a táblára*, stbstb.
Őőő, jó, kicsit elkenődtem ugyan, merthogy még soha ilyen kifogás nem merült fel, de oké, eddig nem tanítottam, csak felnőtteket. Ez az igazgató-helyettesi figyelmeztetés mondjuk különösen rosszul esett, igazi arculcsapásként éltem meg, hogy a gyerekek osztályfőnöke azonnal az igazgató-helyettesig szaladt a problémával (holott rendszeresen beszélgetünk az osztályáról), illetve hogy a gyerekeknek és kedves szüleiknek sincs annyi vér a pucájában, hogy ezzel a gonddal elém álljanak és ne hátulról támadjanak. (Azóta én már szóltam az osztályfőnöknek, hogy légyszi, legközelebb álljatok elém egy ilyennel. Én értem, hogy kínos, de leszarom, hadd ne játszmázzak már egy általános iskolában.) Az különösen abszurd volt, amikor az igazgató-helyettes a beszélgetés végén arra kért, hogy tegyek úgy, mitha nem tudnám, hogy panaszkodtak rám...fú baszki, ennyit az egyenes beszédről.
Az egyik kedves angolosnak rögtön elsírtam a bánatomat és nosza, be is ült az órámra, most már kétszer azóta. 
Az első alkalommal az derült ki, hogy a kommunikatív nyelvoktatás szerinti felfedeztetős, a szabályokat a gyerekekkel kimondatós módszert (azaz amit én tanultam módszertanból világ életemben) dobhatom ki a kukába, az szar, ugyanis frontálisan kell mindent lenyomni a torkukon, meg a füzetükbe bekényszeríteni, hogy levédjem magam a szülőkkel szemben (szó szerint ezt mondták), na meg állítólag ebből többet tanulnak (szerintem ez kizárt, de oké, mit is mondhatnék).
Amiatt is kritika ért, hogy nem vagyok elég szigorú, hogy a jó kedélyem csak elkapatja őket és a fejemre nőnek.
Legközelebb tartottam egy horror unalmas, görcsös, mosolytalan frontális órát, ahol egy pisszenés se hallatszott, mindannyian majdnem elájultunk az unalomtól és akkor megdicsértek, mert minden a füzetbe került, lenyomtam az anyagot a-tól cettig és jaj de jó, így kell ezt, micsoda fejlődés.
És hát az van, hogy mióta ez így kirobbant, nekem elment a kedvem az egész iskolától, tök csalódott vagyok. Mondhatjátok, hogy csak az a baj, hogy nem bírom a kritikát, de nem, nemcsak az a baj. Az a baj, hogy nem értek egyet a módszerrel, amit elvárnak tőlem és így nagyon nehéz csinálni ezt. Kritizáljanak, persze, az embernek mindig van mit javítania a módszerein, ugyanakkor ha homlokegyenest az ellenkezőjét kell csinálnom annak, amit mindig tanultam, az azért annyira nem tetszik.
Meg mittudomén, valahogy azt is elkezdtem érezni, hogy a diákok nem fogadnak el igazán tanáruknak - nem tudom ez miből fakad, talán még nem szoktuk meg egymást, vagy talán nem úgy kezelem őket, ahogy megszokták -, fegyelmezni nem tudok  úgy ahogy kéne (és különösebben nem is akarok, az az igazság) a tantestületbe se tudok sehogy beilleszkedni, valahogy totál nem a közegem ez az egész, egy darab hasonszőrű embert nem tudnék mondani, pedig próbálok barátkozni, de mégis egyedül érzem magam.
Azt hiszem nem jön be nekem ez a közoktatásosdi - persze simán lehet, hogy csak ez az iskola, vagy hogy gyerekeket kell tanítanom -, a nyelviskolákban mindig sokkal jobban éreztem magam. Tartottam tőle, hogy majd így lesz, mindegy, hát ez a tapasztalat is jó lesz majd valamire...



* nagyon jól el lehet magyarázni idővonalakkal a különböző igeidőket, illetve nyilazni szoktam a szenvedő szerkezet tanításánál is, de még soha nemvolt erre panasz, jézusom

"Itt van a szép, víg karácsony"

Mit kérsz karácsonyra?
Szopóálarcot lehet?
Biztos nagyon drága...