szombat, február 04, 2017

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

Marcus hajnalban felkelt és átjött hozzám a költözés miatt sírni - Marci elutazott a vidéken lévő bútorokat abajgatni - és azt zokogta, hogy ő nem akar elköltözni, ő itt szeret mindent és mindenkit és ugye visszajövünk a farsangra meg úgy egyáltalán minden napra...majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, sírtam én is, olyan nehéz dolog ez az elválás, én megértem a gyerekeimet. 
Lehet, hogy hülyeség, de még biztatom is őket, hogy sírjanak: szerintem ez is gyászmunka és a sírás annak egy része; Marci mindig könyörög, hogy ne hagyjam, hogy sírjanak, tereljem el a figyelmüket, de én csak az ölembe veszem őket és bömbölésre biztatom, jó, hát ez furcsán hangzik, belátom. Persze mondok azért kedveseket, amik talán segítenek, de alapvetően azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat át kell élni úgy igazán, még akkor is, ha nagyon fiatal az ember.
Szerintem rémes hülyeség, hogy nem szabad szomorúnak és rosszkedvűnek lenni - a boldogság fasisztákat szívesen kilőném a Holdra -, mert akkor...nos, nem tudom mi van akkor, ha szomorú vagy.   Szerintem annyi van, hogy megtanulsz megküzdeni a szarral is. Kisírod, kiordítod, kipanaszkodod magad. Továbblépsz. Elmulasztod és rájössz, hogy milyen erős vagy, hatsz a rossz dolgokra is. Elviseled, elmulasztod. Meggyógyulsz.
A bánat az élet része, hát hadd sírjon már az a hat éves, ha arra van kedve, nem?




PS.: Most egy darabig nem írok, nem lesz netünk, de gondoljatok rám szeretettel; a kipakolás is kemény dolog...

csütörtök, február 02, 2017

Three days to go

Pár napig szabadságon vagyok, pakolunk főleg, de ma például elmentünk a házhoz méricskélni, cuccokat otthagyni, dugni és ahogy megérkeztünk, az az igazi, szívfacsaró vidéki hangulat fogadott: a szomszéd bácsi jeget pucolt szemben, a távolban egy kakas kukorékolt, az örökpanorámás völgyben pedig világítottak a havas háztetők. 
Ehhez képest, amikor hazajöttünk, a vécén egyből az újonnan fölénk költözött felső szomszéd ragyabunkó ordítását kellett hallgatnom, hogyaszongya rohadj meg, te faszszopó kurva! 

Marcinak elárultam, hogy vannak titkos, szentimentális fájdalmaim a költözéssel kapcsolatban, erre lecseszett, hogyaszongya a cinizmus jobban áll. Szépen vagyunk, mondhatom, de mindegy, hát ez van, Houstonban is sírdogáltam, pedig fura volt ott az élet nagyon, de mittudomén, van ez a ragaszkodás, meg az emlékek, jaj, ez a sok szentimentális butaság. 

szerda, február 01, 2017

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

Lénike ma volt utoljára az imádott művészi tornáján, szegényke, zokogva elbúcsúzott a torna néniktől és bizony nekem is könnyes lett a szemem egyrészt mert sajnálom szegényt, olyan nagy változás ez neki, annyi mindent szeret és megszokott már itt az oviban (Marcikát meg kifejezetten féltem, ő nagyon érzékeny minden ilyesmire), másrészt mert sajnálom magamat: ma bent voltam az iskolámban és olyan szeretettel fogadtak, olyan kedvesek, olyan ismerősök voltak, de hiába, mert nekem megint meg kell szoknom egy új közösséget, új arcokat, új neveket, új rigolyákat; el kell fogadtatnom magam és ezek mind-mind ijesztő dolgok, mert bár mindig vonzott az ismeretlen és alapvetően változás junkie vagyok, bizony én is öregszem, az állandóság meg olyan finom puhán melengeti az embert, olyan kellemes, olyan otthonos. 


hétfő, január 30, 2017

(s)iker. vol.43671239

Léna: Marcika, gyilkolsz?
Marcus: Nem!
Léna: Deeee, kérlek!


gyilkolás = egymás tekergetése kifacsart pózokban. MINDIG sírva üvöltés a vége.

vasárnap, január 29, 2017

pakolós, költözős

A gyerekek valami hihetetlen cukin segítenek pakolni, vágnak, ragasztanak, könyvcímeket olvasgatnak és mérlegelik, hogy az adott könyv megfelelő-e az x dobozba, Léna meg rettentő helyesen filctollal mindenre ráírja, hogy mi van benne. 
Milyen más ez így, mint Amerikában meg Pisában annak idején! Hú, nekem annyival jobb a gyerekeimmel mióta nagyok, hogy el sem tudom mondani a különbséget. A csecsemők cukik, de annyival jobb, mikor már értelmes emberekként léteznek! Mindig gyanakodva nézek azokra, akik visszasírják gyermekeik magatehetetlen éveit. 
Már 33 dobozunk van és hol van még a vége, jézus. Jövő csütörtök-pénteken szabadságon leszek - és nem mellesleg hétfőn és kedden is, a főnököm pedig kapásból felajánlotta, hogy tegyünk úgy, mintha ott lennék azon a két napon, hogy maradjon még napom, jól hangzik, a főnök állítólag nagyon családbarát -, akkor kell még vadul pakolni, aztán egyszer csak áthurcolkodunk majd, hú, nagyon izgulok. Ráadásul a következő hétfőn elkezdődik majd a gyerekek új oviba szoktatása is, az óvó nénik nagyon komolyan veszik a dolgot, pont mint a kiscsoportosoknál; voltam pénteken az oviban egyébként (az iskolámtól öt percre van) és nagyon szimpatikus volt mindenki, valahogy eddig az a benyomásom, hogy minden más, mint Pesten, sokkal nyugisabb, barátságosabb.
A költözés természetesen ránk jellemzően nagyon bonyolult: van egy csomó bútorunk Debrecenben, meg Erzsébeten a nagynénéméknél és ezeket mindet egyesíteni szeretnénk és valahogy mindezt egy hétvége alatt próbáljuk levezényelni, hát nem lesz egyszerű...

péntek, január 27, 2017

szerda, január 25, 2017

AADV*

Annyira sokat gondolkodtam a buszbaleseten, hogy úgy döntöttem, nekem ez pont elég és nem akarok beszélni róla. Mostanában ez van velem: régen vadul blogolni kezdtem, ha valami foglalkoztatott, most meg nagyban kussolok. (Szóval akkor történnek a nagy dolgok - a fejemben mindenképpen -, amikor hallgatok.)
Az új munkahelyem elég elképesztő bizonyos szempontból, egyelőre arról sem nyilatkozom.
De hogy ne legyen teljesen értelmetlen ez a blogbejegyzés, elmesélem Marcus kegújabb okosságait, amiktől egyszerűen le vagyok nyűgözve: egyrészt, hogy ő némán, csukott szájjal olvas. Hogy teszteljük, hogy érti-e az olvasottakat, megkértük, hogy olvasson el pár mondatot és mondja el, hogy miről volt szó.  Basszus, szó szerint visszamondta a fél oldalt.
A másik, hogy Marci megkérdezte tőle,  hogy hány perc van egy órában és kis gondolkodás után Marcika azt válaszolta, hogy tizenkétszer öt; őőő, hát elég menő egy hat évestől, én azt gondolom. Nem tudom más ilyen korú gyerekek mit tudnak**, de az a gyanúm, hogy Marcus elég okos.


* ahogy a dolgok vannak, csak az már uncsi
** de, Lénit ismerem és bár ő is összad, kivon, olvas, matekból kevésbé penge. Viszont szóláncozni baromi jól tud, nyilván a sok olvasás miatt szuper a szókincse

péntek, január 20, 2017

ahogy a dolgok vannak

Én, egy lusta, léha, az élettől csak néhány nyugalmas pillanatot akaró nőszemélyként büszkén szemlesütve vállalom, hogy soha olyan boldog nem vagyok, mint betegállományban, mikor nem kell dolgozni rohanni, hazarohanni, mindenhova rohanni, hanem lehet nyugiban reggel kártyázni* készülődni, olvasgatni, főzöcskézni, aludni, ÉLNI. 
Meg aztán elkezdtem nézni a nagyon lassan és sötéten  hömpölygő Rectify című sorozatot és engem különösen beszippantott, mert annyira jól érzékelteti ezt a kisvárosi amerikai SEMMIT, amit az ember Texasban is érez (ez mondjuk szerintem délen extrán jelen van, ez a sorozat is ott játszódik), hogy mintha a Holdon lennél, az egész olyan nagy, üres, reménytelen, fülledt, hogy folyton kedved lenne belekiabálni a csöndbe. 
Az Affair-ben is a kedvenc részeim mindig azok, amik Montauk-ban játszódnak, ott is annyira jelen van ez az amerikai reménytelenség, ami egyszerre vonzó és taszító. Vonzó azért, mert az ember úgy érzi, hogy az üresség talán kitölthető valamivel és sok a szép táj, a természet olyan lenyűgöző, sokszor tényleg érintetlen(nek tűnik) és taszító azért, mert tudom, hogy nem tölti ki semmi azt az ürességet, hogy az élet ott valahogy tényleg olyan lomhán, furán, üresen csordogál és nem tudod miért, de valami mindig hiányzik. 
Na mindegy, hát más erényei is vannak a sorozatnak, eleve a téma elég megrázó (egy srácot tizennyolc évesen halálra ítélnek, majd húsz év múlva kiengedik, mivel újratárgyalják az ügyét; az ő új életéről szól a film, na meg az összes emberről és a viszonyaikról körülötte - a kisváros fojtogató hangulatáról, például.), mondjuk  az izgalmakat kedvelőknek talán nem való, épp a főszereplő mondott valami olyat egy interjúban, hogy tulajdonképpen fura, hogy sorozatot csináltak egy olyan emberről, aki egész nap a házában kóvályog...





* a gyerekek mindenféle kártyát kaptak karácsonyra, én meg bűnösen imádom a mindenféle kártyajátékokat, ami meglepő, mert alapvetően nem szeretek játszani. Már gyerekkoromban is folyton csak olvastam meg ábrándoztam - bár kártyázni már akkor is szerettem, ez tény.

csütörtök, január 19, 2017

ahogy a dolgok vannak

Marci elrepült Glasgow-ba, én meg betegen nyomulok a gyerekekkel, jaj iszonyú. 
Mára egy kicsit jobb, de kedden-szerdán jártányi erőm sem volt, nem is értem, nekem sosem szokott ez a klasszikus influenzám lenni. Na persze lázam az most sincs, csak némi hőemelkedésem, ami nekem olyan, mint másnak a negyven fokos láz. Meg azért köhögök, taknyom-nyálam egyben, fúj.
A gyerekek nagyon cukik, gyorsan öltöznek, segítenek, Léna folyamatosan aggodalmaskodik, hogy jobban vagyok-e, nem fáj-e a fejem, reggel felparancsolta rám a sapkát is, hát ez milyen helyes. Olyan jó gyerekek, annyira kis okosak meg empatikusak, jaj, nem bírom idegekkel.



PS.: Egyébként meg aggaszt ez a sok betegségem, mondjuk nagyon stresszes volt az élet szeptember óta folyamatosan, az meg szerintem nagyban hozzájárul a rossz állapotomhoz: a megfelelés az iskolában, az iskolai csesztetés, a lakáseladás, a házvásárlás, a szorongás, hogy minden oké legyen a hitellel (ez még mindig tart), a kocsi összetörése, fú, nem volt valami kellemes időszak.
Halványan hibáztatom még az iskolai távfűtést - kábé negyven fok van minden teremben és nincs normális szellőzés; szerintem ez szuper táptalaja a baciknak -, meg persze magukat az iskolásokat, ők is folyton betegek.

szerda, január 18, 2017

(s)iker vol.342678912

Ma fogadóóra volt az oviban és nagyon röhögtünk egy dolgon amit Marcusról mondtak, mert tényleg annyira jellemző. 
Azt mondja az óvó néni, hogy szerinte Marcika egyszerűen szénné unja magát a gyerekektől, mert túl sok esze van a játékaikhoz, ezért általában egyik csoporttól a másikig csapódik, végül kiköt egy könyvnél, elolvassa elejétől végéig, majd utána felmondja kívülről.
Léna továbbra is Miss Tökély*, Marcika meg aztán tényleg hozza a szórakozott professzor szerepet. 
Vicces kis figurák a gyerekeink, nem unalmasak, hál' istennek.





*ami ugye lehetne uncsi, de szerencsére jó a humora, meg vannak extravagáns húzásai (az öltözködése például már most nagyon egyedi, de nem hatéves kislányosan, hanem amolyan hipsteresen). Amúgy Lénát féltem a gyomorfekélyes perfekcionizmustól, remélem kicsit lazul majd a tökélyre törekvése. Szegény lányokat sokszor sújtja az ilyesmi; rosszul szocializáljuk őket, ez egy ideje meggyőződésem.