"Őrültnek születünk mindannyian.

Néhányan végig őrültek maradnak."

Fáradt vagyok. Rettenetesen fáradt. És ingerült. Ma egy nő a buszon valami megmagyarázhatatlan oknál fogva húsz percen keresztül úgy ringatózott
mellettem, mint a ketrecbe zárt vadállatok szoktak és kb a második perc után azt éreztem, hogy nem bírom tovább és felrúgom. Amikor a busz elment az iskola mellett, ahol szeptemberben tanítottam, a gyomrom görcsbe szorult, még mindig nem hevertem ki azt az élményt.
Jövő héten Budapest egész lakosságát én vizsgáztatom angolból, szóval bírnom kell a gyűrődést még öt napig, utána téli szünet, ez csodás találmány, tényleg. A vizsgáknál nincs semmi unalmasabb és lélekölőbb. (Emlékszem, az érettségimen kisebb botrányt kavartam, mikor azt mondtam a bizottságnak, hogy én az agyamat is használom, nem úgy mint ők, akik csak ott ülnek.) Voltam ma az idegennyelvű könyvtárban és eszembe jutott, ahogy gyötrődtem a sötét olvasóteremben júniusban. Visszasírom azokat az időket még mindig:akkor legalább nem éreztem ezt a fásultságot. Rémisztő különben, hogy képtelen vagyok nem az elidegenedésről szóló könyveket olvasni.

Brutális év volt ez. Kurva sok vizsgánk volt az egyetemen, aztán államvizsga, rengeteg óra meg persze a zűrös magánéletem, a lelki válságaim - amik hihetetlenül sok energiámat emésztik fel -, a kapcsolataim felszámolása.
Nyaralni nem is voltam, nem volt miből, bár nem rajongok a nyaralásért amúgy sem.
Ma megint megkaptam, hogy skizofrenogén kommunikációt folytatok:mondom is meg nem is; csinálom is, meg nem is; szeretek is valakit, meg nem is. Folyamatosan ellentétes dolgokat kommunikálok. Ha ez igaz, akkor az eset tényleg reménytelen.