" Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás!"

Képtelen vagyok ismerkedni. Nem vagyok hajlandó és nem is vagyok képes elmagyarázni magam. Valaki vagy ösztönösen érzékeli, hogy milyen vagyok vagy eltűnik az életemből mielőtt még kiderülne bármi is. Annyira irigylem az ilyen történeteket, hogy "egész éjjel beszélgettünk". Az előbb olvastam egy ilyet, az ihletett meg. Engem hihetetlenül fárasztanak az ismerkedős beszélgetések, hacsak nem nagyon spontán alakulnak, nagyon rendkívüli körülmények között, valami nagyon különleges ufóval, aki képes olyasmit mondani, amire felkapom a fejem. Tőlem akár baromság is lehet, ha valamiért érdekel.
Volt persze érdekes-beszélgetős izém nekem is - nagyon kevés -, de azok valahogy spontán alakultak, volt valami szellemi összhang vagy szikra - ez nem feltétlen a férfiakra vonatkozik, nőkkel sem szeretek összhang nélkül mellébeszélni, a szikra csak fedőneve annak a megmagyarázhatatlan x faktornak, amitől valaki érdekelni kezd - bár sokszor a beszéd tényleg csak idegesítő korlátok közé szorít, asszem nekem ez a legfőbb bajom vele. Szóval úgy tűnik, hogy annyira intuitív emberekre vágyom, akikkel akár szavak nélkül is vígan ellennék.
Nekem valakinek a külseje is másodlagos általában; olyankor szoktam először igazán ránézni valakire, mikor mond valami rendkívülit. Addig csak egy ember, egy a sok semmitmondó lény közül.