Álmatlan bejegyzés

Nem tudok aludni, úgyhogy gondoltam pakolok kicsit az agyamban, nincs persze semmi érdekes, különösebb világégésekről nem tudok beszámolni, csak némi félelem fészkelte be magát az agyamba, megint az az átható szagú, dohos, mindent betöltő "mileszhamindigígymaradminden" és ugyanakkor persze micsoda drama queen vagyok, mert folyton állandóság után sikoltozik a lelkem.
A legfőbb vád ellenem persze az elégedetlenségem: mert hát tudom én, hogy a "soha semmi nem jó" érzését sugározni és rávetíteni a környezetünkre roppant udvariatlan dolog.
Igazán nagyon erősen nézegetem, nagyítóval vizsgálgatom ezt a kis kamaradrámát magamban és újra meg újra rá kell jönnöm, hogy az összes felvonásért én vagyok a felelős.
Csak reménykedem, hogy nem bukik meg a darab, bár eddig elég rossz kritikákat kapott.
Tudom én, hogy a tanult tehetetlenségem fakóságából átkeveredhetnék egy olyan dimenzióba, ahol a tudatosság nagyobb helyet kap, ahová az érzések csak annyira szűrődnek be, mint a lehúzott redőnyön a fény.
Milyen szép is lenne az, ha a csapongva érzős, túlfájós,túlcsorduló napjaimon kapnék "érzéstelenítőt" - szánalmas szóvicc de most muszáj használnom - és csak messziről, egészen halványan érzékelném a felbukkanó féltékenységet, a magányt, az űrt, a félelmeket, az összes piti nyavalyát, amik nap mint nap kínoznak.
Vagy - és ez lehetne akár egy morality play is, micsoda kedves ötlet, jó dolog az egyetem és a pallérozott elme, hehe - csudaszép volna ha szétszórhatnám a kínzó érzéseket a világban, el is képzeltem őket - homokszerű, sárgás anyag az összes - egy hátizsákba gyömöszölve felvinném őket egy hegy tetejére és csak nézném, ahogy elfújja mindet a szél.