Az a helyzet, hogy hiába öregszem, az idealista kisgyerek csak nem nyugszik bennem: változatlanul - sőt, talán egyre inkább - azt gondolom, hogy a lelke mélyén mindig mindenki tudatában van annak ha bánt másokat és mindenki valóban, őszintén bánja is ha árt valakinek és ha mások előtt nem is, de önmagának azért halkan, suttogva, titokban bevallja, hogy tévedett, ártott, kárt okozott.
És akkor jönnek egyre a barátaim, a rokonaim, a jóakaróim és azt mondják, hogy nem, bazmeg, nem: az emberek nem tudják, nem ismerik be, nem hibáztatják magukat. Amikor valaki megbánt vagy csalódnom kell, akkor sokszor eszembe jut, hogy: "Néha úgy vagytok a rosszal, mint a gyerek a csavargással. Ujjong, eltéved, sirdogál. S hazakívánkozik."
Nemtom. Lehet, hogy egyszer elmúlik, de tudom, hogy addig még sok baj fog történni velem.
Barátok, rokonok, jóakarók...- Nekem furcsa, hogy te ennyi mindenkivel tudsz ilyen dolgokról beszélni... Lehet, hogy csak én vagyok túl zárkózott ebben a témában.
VálaszTörlésÉs ők hogy állnak hozzá az idealizmushoz? Idealisták a maguk módján, vagy cinikusok?
A legtöbb ember cinikus. És bizony,rengeteg emberrel tudok ilyesmiről beszélgetni, valószínűleg azért, mert én meg túl nyílt vagyok.
VálaszTörlés