Tegnap a vonaton eszembe jutott tavaly augusztus vége. Az agyam baltacsapásszerű nyilallása egy búcsúlevelet olvasva. A gyomromba hasító éles fájdalom. A torkomban bugyborékoló fullasztó bánat. A könyörtelenül vigyorgó nap. A ragacsos meleg, a fájós libabőr a karomon. Az érzés, ahogy a világból kirajzolódva, az ágyamon fekve napokig bámultam a plafont.
Ma pedig felidéztem azt a 14 évvel ezelőtti jéghideg szombatot amikor egy bányatóba fagyott pontyot nézve fejbe baszott minket egy szikra.
Úgy nézzük egymást, hogy körülöttünk mindenki elhallgat.
Az érzés, ahogy lelassult az idő és én tudtam, hogy vele kell élnem. Még ma is összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut, hogy ostoba bűntudattól vezérelve nem sokkal később elhagytam egy napra, hogy visszamenjek az előző pasimhoz és ő úgy sírt mint egy kisgyerek.
Eszembe jutott, amikor először hívott éjjel telefonon - Én rettenetesen szerelmes vagyok beléd - és ahogy kétségbeesve vártuk egy külön töltött nyaralás után, hogy újra lássuk egymást.
Vigyázni kell a nagy szerelmekkel, feleim. Olyanok mint a kísértő halottak: sosem tűnnek el nyomtalanul.
Az érzés, ahogy lelassult az idő és én tudtam, hogy vele kell élnem. Még ma is összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut, hogy ostoba bűntudattól vezérelve nem sokkal később elhagytam egy napra, hogy visszamenjek az előző pasimhoz és ő úgy sírt mint egy kisgyerek.
Eszembe jutott, amikor először hívott éjjel telefonon - Én rettenetesen szerelmes vagyok beléd - és ahogy kétségbeesve vártuk egy külön töltött nyaralás után, hogy újra lássuk egymást.
Vigyázni kell a nagy szerelmekkel, feleim. Olyanok mint a kísértő halottak: sosem tűnnek el nyomtalanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.