vasárnap hajnal

Miközben a reggeli ginzeng adagomat szopogattam, azt a Balaton számot dúdoltam magamban - szigorúan a padlót bámulva, apatikus arccal, merev testtartásban, hogy kétségbeesésemet minden gesztusommal kifejezzem -, hogyaszongya: Senki sincs aki segítsen...
A régi vizsgaidőszakok jutottak eszembe,amikor még a szülőknél laktam és max az utolsó két napban voltam hajlandó tanulni; a vizsgaidőszakban bulizni és aludni kellett, meg persze Istvánnal balhézni, szakítani, megcsalni; a kurva nagy botrányokat tényleg mindig a vizsgák előtti napra időzítette, szerintem féltékeny volt a főiskolára), úgyhogy nem értem rá a tanulmányaimmal foglalkozni -, olyankor viszont éjjel-nappal a könyveimet bámultam és mindig sírhatnékom támadt hajnalban, amikor a kialvatlanságtól dideregve és hányingerrel küszködve, magányosan, mindenféle köcsög pedagógiai alapelvekről kellett olvasnom. Aztán az egyetem persze más volt, ott tényleg szenvedtem mint az állat, tanultam rendesen, güriztem egyfolytában, röhej volt, az első félévben például egy vizsga miatt nem lettem kitűnő, úgy látszik harminc éves koromra megszerettem a tanulást...és most megint itt ez az egyetem fíling és tényleg nem vagyok normális, mert eszembe sem jut, hogy ezt pénzért csinálom (pedig ez a gondolat talán kicsit jobban motiválna), hanem pont úgy szorongok miatta mint a saját dolgozataim miatt. Simán megvédeném már ezt a szakdolgozatot, csak befejezni ne kéne...még kilenc oldalam van hátra, plusz a rengeteg javítás és kiegészítés. Szerintem kábé hétfőn hajnalban lesz kész.
(hangosan felsírva el)