stream of consciousness

Tudom, hogy a legtöbben mindenféle csúnyákat gondolnak a macskákról, egy csomóan önző, buta, sunyi, ijesztő állatoknak tartják őket, akik nem ragaszkodnak a gazdájukhoz.
Én természetesen mindennek az ellenkezőjét gondolom, de ez most lényegtelen. Amiért ezt mondom az az, hogy igaz, hogy a macskák sokkal kevésbé nyomulnak a gazdira mint a kutyák, de Fanni ragaszkodásáról például sokat elmond nekem, hogy amikor reggel hatkor érek haza, akkor a gazdi nélkül töltött éjszaka dühében (vagy bánatában, fene tudja) összepisili az ágyat.
Amúgy kellett kardigán, mindenki nagyon berúgott (kivéve M és én, nekem nem volt kedvem inni, így mindegy is volt mennyi piát nyomok magamba, nem történt semmi), Mamzi továbbra is őrült, én meg öregszem és alapvetően kiráz a hideg a koncertektől, bár könnyen lehet, hogy ez folyománya az Istvánnal eltöltött hét évnek, mert amíg együtt voltunk, az életem arról szólt, hogy baszott unalmas beállásokat, koncerteket és stúdiófelvételeket hallgattam végig és a kocsiban az egész dobszerkót az ölembe rakták, aztán mikor István annyira berúgott, hogy semmi másra nem volt ereje, csak hogy hajnalban azt üvöltse a csepeli kertek alatt, hogy Hollare! Oooh-oh! Cantare, akkor mindig én cipeltem haza a kurva basszusgitárját.