hétfő, május 21, 2007

Titkos

Bevallom, időnként - úgy minden második percben - annyira szenvedek attól, hogy engem nem szeret senki, meg hogy én nem szeretek senkit, meg egyáltalán, ettől az elvadulós-magányos-senkihezsemszólós léttől, hogy úgy szeretném a földhöz csapkodni magam mint egy idióta kisgyerek.
Én azt gondolom, hogy ez abnormális - bár nem verem a seggem a földhöz bánatomban és szerencsére sikerül elfojtanom ezeket a szánalmas késztetéseket - de valahogy ki kéne gyógyulnom ebből.
Egész biztos, hogy nem a szerelem a megoldás, merhogy ez nyilván belőlem következik, nem tud ezen senki segíteni csak én, ráadásul hiába voltam szerelmes, akkor is mindig jött ez a szar elégedetlenség, asszem az alkoholt többek között ennek az elnyomására próbáltam használni.
Egyelőre fogalmam sincs mit kezdjek ezzel a rejtéllyel.


Picsábamár a tébollyal.

5 megjegyzés:

  1. Most, hogy visszagondolok, ez az engem nem szeret senki-érzés nálam is volt, de ez néhány éve elmúlt.

    VálaszTörlés
  2. nálam ez az engem nemszeretsenki dolog úgy szokott jelentkezni, hogy mindenkit utálok. sokkal tisztább, biztonságosabb érzés!
    olyan érzés, de olyan érzés, hogy, hogy egyszerűen szuper!
    (persze mielőtt magamat is utálni kezdeném, elmúlik. fasza!)

    VálaszTörlés
  3. nálam ez az engem nemszeretsenki dolog úgy szokott jelentkezni, hogy mindenkit utálok. sokkal tisztább, biztonságosabb érzés!
    olyan érzés, de olyan érzés, hogy, hogy egyszerűen szuper!
    (persze mielőtt magamat is utálni kezdeném, elmúlik. fasza!)

    VálaszTörlés
  4. de te nyilván nem vagy hozzám hasonló önkínzó:D

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.