Nem is tudom.
Undorítóan önző vagyok. Nem nagyon érdekel senkise. De úgy frankón.
El is felejtem, hogy léteznek, nincs is szükségem rájuk - mittomén kikről van szó, az úgynevezett barátokról, szerelemszerűségekről, utánfutókról -, ha hívnak valahová, általában csak udvariasságból megyek, de a pokolba kívánom az egészet.
Régen sem volt ez máshogy, csak akkor sokkal többet hazudtam. Így lettek kapcsolataim, barátaim, ismerőseim, tanítványaim, csatlósaim.
Most, hogy már nem tartom a látszatot olyan fontosnak - franc tudja miért, valahogy sikerült megtanulnom egyedül létezni; sőt, olyannyira sikerült, hogy általában nincs is kedvem senki máshoz a macskán kívül, aki ugye speciális társ, nyilván ezért szeretem annyira -, mindenki mástól azt hallom, hogy ez nem normális dolog, ezért időnként aggódni kezdek és hagyom magam szeretni, meg szocializálni.
És hogy miért foglalkoztat annyira ez a dolog? Talán mert nagyon sokat hallom, hogy az ilyen ember abnormális. Egy kapcsolatfób nő, aki ennek ellenére időnként a társfüggés jeleit mutatja és ezáltal fölösleges ügyekbe keveredik, aki tulajdonképpen elég sokmindent kezdett már az életével, de társadalmi szempontból ugye semmit (férjhez menni, csont nélkül szülni, ez a jelszó, ejnye) az abszolút ufószerű.
Mert legalább akarnék szülni. Meg férjhez menni. Meg családot menedzselni. Csak mondjuk nem sikerül. Akkor ugyebár lehetne sajnálkozni, hogy szegény ronda, meg szerencsétlen, meg nem alkalmas.
Na de én nem is akarom ezeket.
Jójó, tudom, igazából akarom, csak elfojtom, nem veszek róla tudomást, meg ilyenek. (Ne is mondjátok, meg is vagyok én fejtve könnyen.)
Persze valószínű, hogy azért sem akarom ezeket, mert alkalmatlannak érzem magam: nem tudom például elképzelni, hogy lenne olyan kapcsolat amiben létezni tudnék és olyannyira biztonságosnak gondolnám, hogy gyereket szüljek - a házasság témában vicces módon iszonyú konzervatívan gondolokodom: ha már úgy döntünk, hogy férjhez megyünk, ráadásul kibaszott komoly felelősséget vállalunk egy gyerekkel, akkor kutya kötelességünk bármi áron kitartani.
Ha pedig azt gondoljuk, hogy nem vagyunk megfelelőek erre a szerepre, akkor vállani kell a következményeket: egyedül maradni és nem szülni.
(Mennék már újra dolgozni; megint túl komolyan veszem magam.)
tegnap meginogtam ebben. a kórházban vártam, h a fejesek elbocsássanak, és egy idősebb, aszott bácsika beszélgetett a mentőssel. hogyaszondja: majd jön a fiam, és akkor ő mindent fizet majd, mert én nem látom meg a pénzeket, most is csak annyit hoztam, ami egy napra kell, de ő majd mindent elintéz, satöbbi. mondta, mint egy mantrát, ami biztonságot ad. néha kurvára parázom attól, h ha nem lesz gyerekem, én is majd az asszisztenssel beszélgetek órákat a rendelőben, hogy legyen kihez szólnom. nem tudom, ehgy csecsemőnek jobb-e kiszolgáltatva lenni, vagy az időskori magánynak. valahogy egyik sem vonzó opció.
VálaszTörlésúgy látszik mégsem vagyok elég önző, mert azt már régóta tudom, hogy azért nem fogok szülni, hogy ne legyek egyedül. amúgy meg a magamfajta ember mindig magányos, akárki van mellette.
VálaszTörlésSzerintem vicces, ahogy rájön az ember, hogy nem az számít önzőnek, aki nem vállal gyereket, - pedig szokták azt mondani, hogy valaki önző, mert csak "magának" éli az életét - hanem épp ellenkezőleg, aki vállal.
VálaszTörlésAnnyira senki sem szent, hogy "feláldozná" az életét, hogy valaki más felnőhessen. A legtöbb nő magának akar szülni, és kész.
Mit mondjak, a magam részéről "remek" érzés volt ilyen szülői háttérrel, egyszerű "babaként", életpótlékként felnőni. Ha hatalmamban állna, alkalmassági vizsgálathoz kötném, hogy valaki szülhessen.
életpótlékként felnőni? iszonyúan hangzik...
VálaszTörlésHát, ja.
VálaszTörlés