boys should cry

Lufifejű Kovács Robi (született 1959 április 21-én, anyja neve Rita Smith) nagyon sajnálatos módon elfelejtette bevenni a gyógyszerét tegnap és azt képzelte, ő a Black Sabbath frontembere, ezért olyan gitárnyúzós, ordítós számokat adott elő a törékeny bájú Cure dalok helyett, hogy meg kell az embernek bolondulni ettől - azér a Pictures of You szerencsére hasonlított régi önmagára -, egyébként lufifejű Kovács Robit feltétlen hívei szerint tilos az előbb említett csúf néven szólítanom, hisz' ő maga az isten; közel harminc éves rajongói kérdésére, miszerint kjúros vagyok-e, azt válaszoltam, hogy utoljára húsz éve azonosítottam magam zenekarokkal; és tényleg, az empátiám egyszerűen nem terjed ki a bálványimádatra, mi a faszér ne lehetne csak úgy elmenni egy koncertre, mint mittomén moziba vagy futni, heves érzelmi kitörések nélkül, puszta kedvtelésből, amúgy is, lufifejű Kovács Robi úgy néz ki, mintha Terry Black és egy medve házasságából született volna, nehéz lenne megvadulva rajongani érte. Sajnos a koncerten nem jelent meg a very special guest, pedig egész este reménykedtem, hogy a Fanni lesz az...
Bécs egyébként még mindig nagyon birodalmi, erősen érezni a Thomas Bernhard által festett atmoszférát, bár ő azt Salzburgról, dehát, a kutyák még mindig baromi aranyosak és bármilyen hihetetlen, de sokkal jobban megvadít a bécsi állatkert meglátogatásának gondolata, mint egy megélhetési rocksztár három órás unott bömbölése (egyébként megértem a Robit, kibaszott fárasztó lehet harminc éven át kirúzsozva fürdeni a bánatban nap mint nap), hiába, no, nem vagyok szenvedélyes ember...