"Senki sincs aki segítsen" (kallódó verzió)

Az azért igazán sokatmondó, hogy a péntek éjszakámat egy olyan pasi lányának (!) az ágyában töltöm - teljesen szűzies este volt, ő a saját ágyában aludt, különben is megdöglött a libidóm -, aki állítása szerint nem is olyan régen még halálosan szerelmes volt belém és akit amúgy is, minden szempontból a lányára emlékeztetek tegnap este óta - Freud földhöz verné a seggét egy ilyen sztoritól -, amikor is nekem inkább a brit-arab kollégámmal kellett volna egofényezési céllal innom, merhogy a csávó napi nyolc órában tátott szájjal engem bámul és tegnap vette a bátorságot, hogy randizni hívjon, de a rettegés, hogy megpróbál majd lesmárolni a fokhagyma szagú szájával sokkal erősebbnek bizonyult annál a vágynál, hogy egész este azt hallgassam, hogy milyen istentelenül szép vagyok, szóval végül a dolgok perverz részét (ex-pasi, aki szerint a lányához hasonlítok) élveztem ki, persze reggel leléptem - nagy menekülő voltam mindig is, idegen ágyban aludni és ébredni maga a pokol -, imádom Budapestet szombat reggel, asszem kicsit kibaszok a BKV-val és felszállok az összes járműre (nagyon nagy lett az arcom, mióta bérletem van), utazgatok, székre állok, sej.
Bevallom eddig naivan azt hittem, csak városi legenda, hogy a félrekúrós, hősszerelmes férjek sosem válnak el és tessék.