Never turn down a free lunch

Nem is same shit volt, merhogy bájos a vidéki multiélet, olyan öreges, lassú, engem pedig úgy mutattak be mint a három legfontosabb ember egyikét, nem értem mivel sikerült kivívnom ezt a címet, a mítingeken csak olyanokat szoktam mondani, hogy ez a template szar, lám, lám, kevés is elég a sikerhez, egyébként fontos megfigyelést tettem a mai napon: a főfő nagyonemberek férfiban feltűnően alacsonyak és bajszosak, az ugyanilyen fontos izék nőben pedig mind feltűnően magasak, érzem én, hogy van esélyem, előbb-utóbb Rábahídvégen kötök ki és egy nagyon alacsony bajszossal kefélek majd a fontos pozícióért, amúgy halálra zabáltam magam (ideje holnap újra futni, a hörgés nagyjából elmúlt), annyit vigyorogtam, hogy fájnak az arcizmaim és egész nap olyan szavakat használtam mint process, request és ügyfél, vagyok valaki, érzem én is.
Este a nagyon idegesítő nevű Kertemben meg találkoztam azzal a fiúval, akitől annak idején egy kellemes nemi betegséget sikerült beszereznem, megjelent továbbá az a kappan hangú két méteres nyomorult is, aki égő szemmel bődületes baromságokat mondott anno a létről meg a tudatról a Ráckert közepén, miközben néhány 150 magas büdös szakállú bölcsész buzgón jegyzetelt a háta mögött.
A jó arcmemóriában az a jó, hogy az ember mindig tudja, hogy mikor, ki elől és miért kell elbújnia, a gyakori hajszín- meg frizuraváltásnak köszönhetően pedig csak ritkán van szükség ilyen óvintézkedésekre, mert a sok idióta általában fel sem ismeri.