"Max, are we driving through plutonium?"

Nekem minden jár - és hát naná, hogy én vagyok mindenki, oh yeah -, még akkor is, ha ficánkolásnak nyifegés a vége, szóval mosmár kérlek titeket drága véreim (ezt mély hangon kell, szopós pofával), hogy legyetek végre tekintettel az én igényeimre, mert úgy akarok viselkedni mint egy mocskos strici, végre úgy, vagy ha nem (hát kisnyúl) - mert nem, hát persze hogy nem, naná és még jó hogy nem, hiszen emlékeztek: kedves, jól szocializált lelki sérült lány vagyok és már nem viselek partedlit családi ebédeken -, akkor legalábbis mostantól megint úgy járkálok majd a világban mint aki bármit megtehet és különben is érző lény vagyok, hányszor kértem, könyörögtem neki, hogy szeressen engemet, meg a többi, hát hiszen ti is sokszor elcsépeltétek már ezt ugye és úgyis tudjuk, hogy nem akarásnak nyögés, meg a korsó is a kúttal, francbamár - mekkora kalap kaki -, szóval kikapartam mostan a maradék bátorságom, aztán jól beletunkoltam, trancsíroztam, rágtam, haraptam, szopogattam, állok elébe, ahogy ő is elém, igen, nekem ez jár, ez a hatvan óra csudás kirajzolódás a világból, hatvan óra pure ficánk, el, bele, vele, meg. Veszni.





PS.: És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.