nem hiszek semmiben, de a megérzésekben azért néha mégis: nem tudtam aludni, féltem, bámultam a sötétbe, macskaevő oroszlánról álmodtam, fanni szökéséről álmodtam, az egészséges anyámról álmodtam, valahogy sejtettem, hogy történik majd valami, az anyámat kórházba vitték, most jobban van, dehát már rég elvesztette hagyományos jelentését a "jobban van", ilyenkor döbbenek rá mindig, hogy valójában csak tagadásban vagyok, a fegyelmezettségem meg a racionalitásom lószart sem ér, az élet egy kibaszott kurva, vannak neki nővérei is, most nem tudom hogyan viselkedjem vele szemben, az anyám a diagnózisa előtti napon épp azon gondolkozott, hogy vajon meddig marad ugyanolyan az életünk, sajnálok mindenkit magam körül, segítenének, erőlködnek, mondanának valamit, nincs mit mondani, az élet az így létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése