szerda, június 03, 2009

"se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen"

Annyira elvesztem már ebben a "segítek neked, szívd a véremet"-állapotban, hogy fogalmam sincs, én hogyan kérjek segítséget, mikor épp tanácstalan vagyok.
Évek óta nem szoktam a bajaimról meg a félelmeimről beszélni és az emberi kapcsolataimat direkt mindig úgy alakítottam, hogy én legyek a csapolható fél, én legyek aki meghallgat, tanácsot ad, kérdezget, segít és mindig nagyon ügyeltem rá, hogy nekem ne kelljen magamat megmagyarázni, ne kérjek soha se tanácsot, se segítséget, ne tegyek fel kérdéseket, azaz hogy én soha ne legyek minimálisan se kiszolgáltatva és lehetőleg ne kerüljek túl közel senkihez.
Fogalmam sincs, hogy ez miből táplálkozik, nyilván van benne sok gőg, sok bizonytalanság és sok félelem is, de tény, hogy az emberekhez való viszonyom már régóta Mátyás király mesébe illő: adom is magam, meg nem is, velük is vagyok, meg nem is.

8 megjegyzés:

  1. hátőőő, például úgy, hogy keresel egy hasonló embert és átlépve magad egyszercsak kérsz. Szerintem. Engem pl bármikor megtalálsz, ha szeretnél (nem te volnál az egyetlen, sőt). Ez ajánlat, lehet vele élni, ha úgy alakul, de semmiképp nem tukmálás: nem akarlak én megmenteni, megmagyarázni, hogy neked miért rossz és hogy az miért jó, nem az én műfajom.

    VálaszTörlés
  2. az érzés ismerős, de arról az oldaláról, amikor a tanácsot kérés megtörtént és pokolian érzem magam, mert kiadtam valamit ammi talán nem kerül jó kezekbe. irigyellek.

    és egyébként úgy hiszem, hogy adod magad. csak keveseknek. és ez így van jól.

    VálaszTörlés
  3. hát igen, néha adom magam, de általában nem esik jól. úgy meg minek...

    VálaszTörlés
  4. Én ritkán beszélek az embereknek erről és pont emiatt....igaziból még sosem tettem meg, te honnan tudod mindezt?

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.