Molly rennt

Szóval az úgy volt, hogy én csak úgy futottam ahogy szoktam és éreztem, hogy nem fáj semmi, hogy minden olyan mintha ágyban heverésznék, nem lihegek, nem fáj a lábam, nem szúr az oldalam, kicsit el is bóbiskoltam, kényelmes volt, na.
A kiélt arcú, felpumpált ásványok időnként borzadva rámnéztek, úristen, ez még mindig fut, ez volt az arcukra írva, némelyik még oda is köszönt mikor elindult kifelé az ajtón, én meg futottam tovább, a néni sikoltotta a fülembe, hogy szuiszájd, szuiszáájd, de nem volt kedvem megállni, teljesen természetes volt futni, mint ahogy az ember néha szombat délután üldögél kicsit, meg nézelődik és akkor fájni kezdett a térdem, na, gondoltam, ideje sprintelni, ha már hamarosan abba kell hagynom és ekkor szörnyen büszkén megállapítottam, hogy éppen hatvanegy perce futok, yea. De muszáj volt abbahagynom, kell még a lábam, előbb-utóbb le kell nyomnom két órát is, nohát.
Egyszerűen nem értem, hogy a nyugdíjasok mér nem a maratonra készülnek, temérdek idejük van...