...meg aztán arra is rájöttem, hogy mi a bajom: azt hiszem, végre elkezdtem gyászolni, úgy igazán, szerintem a város, meg a papa lakása és a tárgyak, meg a mama kis papírjai, ezek hozták elő ezt az egészet, eddig eléggé védve voltam Trieszttel, meg hogy valahogy nem szembesültem igazából a mama hiányával, de most nagyon. szóval igazából szerintem ezért érzem magam magányosnak és ez bizony olyan hiány, amit nem pótolhat semmilyen barát...