"bűnös...vagyok"

Elrontottam én ezt, bűntudatom van.
Nem kellett volna kipakolnom a nagymamámnak édesapám viselt dolgairól. De megint rákezdte az itt hagytad apádat című sirámot és akkor iszonyú ideges lettem és szépen sorban mindent elmondtam: a piálást, az állandó balhékat, hogy kamaszkoromban kidobta az összes pasimat a lakásból, hogy nagyjából le se szart minket, hogy letagadta ha szóvá tettük az alkohol gondokat, hogy az anyám általában tök egyedül volt, mikor mi már nem laktunk otthon, szóval mindent, amiről évtizedekig hallgattam, mint a sír. Az egész szart önző módon rájuk borítottam és most nem tudok ezzel mit kezdeni, persze ők sem, rémes vagyok, nem kellett volna, de egyszerűen megőrülök attól, hogy a nagymamám az édesapámat a depresszió ártatlan áldozataként tünteti fel, én meg vagyok a sátán, aki elment otthonról.
Már nyáron is volt egy hasonló balhé, ez az itt hagyod apádat kezdetű, akkor csak szimplán elrohantam, mert a nagymamám előadta, hogy előbb kellett volna szülnöm és egyáltalán hogy képzelem, hogy olyan ember felesége vagyok, aki külföldön él, különben is, az apámmal kéne nevelnem a gyerekeket...most viszont hirtelen felszakadt bennem valami és elmondtam az összes sérelmemet (a nagymamám szerint én most csak sajnáltatom magam), majdnem mindent, amiről szinte senkinek nem beszéltem még.
Ő persze nem akarja elhinni, szerinte én túlzok, nem alkoholista volt, azok nem intelligensek, hanem hajléktalanok, meg egyáltalán...na mindegy, nem bántom szegényt, sajnálom, szerencsére végül kibékültünk, mondtam is neki, hogy senki más nem tud ennyire felidegesíteni.
Végig azt hajtogatta (nem tudom, hogy igaza van-e), hogy előbb kellett volna erről beszélnem, hogy tőlük kellett volna segítséget kérnem, hogy az anyám mért nem csinált valamit, de fene tudja, hogy miért nem szóltam; azt mondjuk én sem értettem soha, hogy az anyám mért nem tesz semmit, én sokáig mondogattam neki, hogy váljon el.
Szóval nem szóltam, nem szóltunk, azért sem, mert ez az ága a családnak eleve annyira emocionális meg instabil, hogy nehéz tőlük érdemben segítséget kérni, meg aztán kamaszként és később is, igazából még magam előtt is szégyelltem ezt az egészet, a bátyámmal is szinte most beszéltünk ezekről a pia ügyekről először.
A nagymamám kérlelt, hogy ne haragudjak az apámra, de én haragszom. És a legkevésbé azért, mert megölte magát - tudjuk, hogy minden mindennel összefügg: ha ő másként él, felnőttként cselekszik, ha nem szenvedélybeteg, ha érzelmileg valaha felnő, akkor, még ha kicsit belepusztul is abba, hogy meghal a felesége (akivel mondjuk nem sokat törődött, míg az élt és virult), mégsem öli meg magát a gyász hatására. Ha kicsit is érett személyiség, akkor ha nagyon rosszul van, kér vagy legalább elfogad segítséget, ha kicsit is érett személyiség, akkor törekszik valamiféle megoldásra a legrosszabb állapotában is és igen, ha kicsit is érett személyiség, akkor soha nem tesz ilyet a szeretteivel.
Persze tudom, igen, vannak iszonyú elborult állapotok és az utolsó pár hetét rekonstruálva arra jutottunk, hogy a depresszió talán kezdett átcsapni valami komolyabb elmezavarba és igen, tudom, hogy az egész nem ennyire racionális, hogy ha felnőtt vagy, akkor össze tudod szedni magad. Igen, tudom, hogy ez egy betegség, tudom, hogy sokszor reménytelen meggyógyítani, tudom, hogy semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy leírtam az előbb, de mégis...nehéz elfogadnom, hogy az apám eljutott valami olyan állapotba, amikor már csak a halált látta megoldásnak.