Nem nehéz a babákkal egyedül? De, néha nehéz. De sose panaszkodsz. Látjátok, például erre jó ez a blog.
Tegnap jó tyúkanyóhoz méltóan hajnalig gyümölcskenyeret sütöttem és babapépeket gyártottam - közben a tévét bámultam, nagyon izgi kibelezős gyilkosos műsor volt (mondjuk ez annyira nem tyúkanyós mozzanat, érzem én is) -, most majd megdöglök az álmosságtól persze. Tegnap azon gondolkoztam, hogy miért szeretem jobban Houstont (ahol szintén nincs semmi érdekesség, semmi izgalom), mint Triesztet és hát persze, hogy a nyelv miatt.
Triesztben kirajzolódtam a világból, hiába tudtam valamennyire kommunikálni - egy nyelvet jól kell tudni ahhoz, hogy kicsit is magadénak érezd a kultúrát, az embereket és magát az országot. Pedig Marci tegnap felvetette, hogy akár az is meglehet, hogy visszamegyünk Triesztbe. Most már egész más lenne nyilván: a babáknak jó lenne egy kis tenger, meg a szép tájak. Én persze a büdös életben nem tudnék ott munkát kapni, szóval meggondolandó, viszont most már a babák a legfontosabbak. Te figyelj, én nem akarom őket bölcsibe adni mégse. De fogod bírni? Fogom.
Aztán az van még, hogy szerintem a világ legviccesebb műsora ez az Alekoszos párkeresős: betegre röhögtem magam a videón, amiben az egyik luvnya szerelmet vall annak az idegesítő, okoskodó, taszító majomnak. Hihetetlen, hogy mire képesek egyes nők azért, hogy képernyőre kerüljenek.
És alapvetően pedig piszkosul fáj a szívem a szüleim hiánya miatt. Általában egy szót se szólok erről senkinek, de végtelenül fáj valami ott belül, ha arra gondolok, hogy nincsenek.
Tegnap jó tyúkanyóhoz méltóan hajnalig gyümölcskenyeret sütöttem és babapépeket gyártottam - közben a tévét bámultam, nagyon izgi kibelezős gyilkosos műsor volt (mondjuk ez annyira nem tyúkanyós mozzanat, érzem én is) -, most majd megdöglök az álmosságtól persze. Tegnap azon gondolkoztam, hogy miért szeretem jobban Houstont (ahol szintén nincs semmi érdekesség, semmi izgalom), mint Triesztet és hát persze, hogy a nyelv miatt.
Triesztben kirajzolódtam a világból, hiába tudtam valamennyire kommunikálni - egy nyelvet jól kell tudni ahhoz, hogy kicsit is magadénak érezd a kultúrát, az embereket és magát az országot. Pedig Marci tegnap felvetette, hogy akár az is meglehet, hogy visszamegyünk Triesztbe. Most már egész más lenne nyilván: a babáknak jó lenne egy kis tenger, meg a szép tájak. Én persze a büdös életben nem tudnék ott munkát kapni, szóval meggondolandó, viszont most már a babák a legfontosabbak. Te figyelj, én nem akarom őket bölcsibe adni mégse. De fogod bírni? Fogom.
Aztán az van még, hogy szerintem a világ legviccesebb műsora ez az Alekoszos párkeresős: betegre röhögtem magam a videón, amiben az egyik luvnya szerelmet vall annak az idegesítő, okoskodó, taszító majomnak. Hihetetlen, hogy mire képesek egyes nők azért, hogy képernyőre kerüljenek.
És alapvetően pedig piszkosul fáj a szívem a szüleim hiánya miatt. Általában egy szót se szólok erről senkinek, de végtelenül fáj valami ott belül, ha arra gondolok, hogy nincsenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése