Te figyelj, 18-án, az évfordulón jövünk vissza...
Ó, hát nekünk akkor a Margitszigeten kéne innunk...
Nem baj, majd 17-én elmegyünk a babákkal és megmutatjuk nekik a cuki csíkos malacokat...
Tegnap mosogatás közben még azon is elmélkedtem, hogy mekkora mázlink volt, hogy ez az egész ilyen nagyon jól sült el, mert hát tényleg úgy költöztünk Olaszországba, hogy alig ismertük egymást: az első nemrandi (ez nem randi volt, hanem bloggertalálkozó...eszembe se jutott semmi, hát hiszen annyival fiatalabb vagy nálam) után Marci másnap ment vissza Londonba, én meg azon a héten szombaton már ki is repültem hozzá (kijöttél dugni, hehe. naná, beléd estem, mint ló a gödörbe), emlékszem, a tesómtól kellett pénzt kunyerálnom; aztán kábé két hét múlva hazament négy napra, utána pedig még egy hónapot Londonban volt és utána végleg hazarepült, ekkor egy hónapig nálam laktunk és utána költöztünk Triesztbe.
Az elköltözés még az együtt lakás előtt fogalmazódott meg mindkettőnkben, bár én már akkor tudtam, hogy el fogok menni vele, mikor a nemrandi után felébredtem mellette, pedig mindenki utált emiatt, az anyám egyre betegebb volt, a bátyám a szememre vetette, hogy azt mondtam, jó egyedül és most mégis el akarok menni, mert szerelmes vagyok, az apám sírva kérlelt, hogy maradjak otthon...nem maradtam otthon, nem maradhattam otthon; az anyám sem akarta - a nagynénémnek azt mondta, hogy boldog, hogy találtam valakit, akivel jól érzem magam -, én sem...olyan ritkán szerelmes az ember úgy igazán (persze, sokszor próbálkoztam, áltattam magam, el akartam hinni mindenről, hogy az bizony szerelem), olyan ritkán van összhang két ember között.
Nem voltam kispályás, elég szépen felégettem a hidakat: kiadtam a lakásom, a munkahelyemen fizetés nélküli szabadságot kértem (na jó, nem felmondtam rögtön, ez biztonsági megoldás volt) és szentül megígértem, hogy visszamegyek (három hónap múlva felmondtam, egy hazug vagyok), de soha, egy percig se bántam. És ha akármikor elválnánk (én soha nem akarok elválni, én veled akarok lenni), biztos, hogy akkor sem bánnám, nagyon szép életünk van.
Ó, hát nekünk akkor a Margitszigeten kéne innunk...
Nem baj, majd 17-én elmegyünk a babákkal és megmutatjuk nekik a cuki csíkos malacokat...
Tegnap mosogatás közben még azon is elmélkedtem, hogy mekkora mázlink volt, hogy ez az egész ilyen nagyon jól sült el, mert hát tényleg úgy költöztünk Olaszországba, hogy alig ismertük egymást: az első nemrandi (ez nem randi volt, hanem bloggertalálkozó...eszembe se jutott semmi, hát hiszen annyival fiatalabb vagy nálam) után Marci másnap ment vissza Londonba, én meg azon a héten szombaton már ki is repültem hozzá (kijöttél dugni, hehe. naná, beléd estem, mint ló a gödörbe), emlékszem, a tesómtól kellett pénzt kunyerálnom; aztán kábé két hét múlva hazament négy napra, utána pedig még egy hónapot Londonban volt és utána végleg hazarepült, ekkor egy hónapig nálam laktunk és utána költöztünk Triesztbe.
Az elköltözés még az együtt lakás előtt fogalmazódott meg mindkettőnkben, bár én már akkor tudtam, hogy el fogok menni vele, mikor a nemrandi után felébredtem mellette, pedig mindenki utált emiatt, az anyám egyre betegebb volt, a bátyám a szememre vetette, hogy azt mondtam, jó egyedül és most mégis el akarok menni, mert szerelmes vagyok, az apám sírva kérlelt, hogy maradjak otthon...nem maradtam otthon, nem maradhattam otthon; az anyám sem akarta - a nagynénémnek azt mondta, hogy boldog, hogy találtam valakit, akivel jól érzem magam -, én sem...olyan ritkán szerelmes az ember úgy igazán (persze, sokszor próbálkoztam, áltattam magam, el akartam hinni mindenről, hogy az bizony szerelem), olyan ritkán van összhang két ember között.
Nem voltam kispályás, elég szépen felégettem a hidakat: kiadtam a lakásom, a munkahelyemen fizetés nélküli szabadságot kértem (na jó, nem felmondtam rögtön, ez biztonsági megoldás volt) és szentül megígértem, hogy visszamegyek (három hónap múlva felmondtam, egy hazug vagyok), de soha, egy percig se bántam. És ha akármikor elválnánk (én soha nem akarok elválni, én veled akarok lenni), biztos, hogy akkor sem bánnám, nagyon szép életünk van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.