Szóval az van, hogy gyűlölöm Houstont. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi a franc van itt az emberekkel, mér nem lehet gyalogolni, mér nem lehet valami emberbarát közlekedés meg emberbarát utak, mi a tök van ezeknek a lábukkal, mér kell rohadt koldusnak éreznem magam, ha szeretnék az utcán menni - látszólag funkció nélkül, bár szerintem nagyon is komoly funkcióval...mért ne járhatnék én mindenhova gyalog? Ez egy szabad ország, anyátok mindenit.
Próbálom elmagyarázni, hogy ti is értsétek - ezúton szeretnék beszólni a rejtélyblogoknak; a beszólásomat viszont senki ne vegye magára, aki szórakoztató abszurd blogot ír, úristen de nehéz pc-nek lenni, tehát: tegnap kaptunk egy igen kedves kis üzenetet, miszerint nem fizettünk lakbért és ha lehet, takarodjunk minél előbb (jójó, bonyolult jogi szöveg volt, dehát tudjátok, a jogászok tulajdonképpen nyelvészek, egy speciális nyelv tudorai, szóval az értelme az bizony ez volt a levélkének); a végibe azér barátságosan odabiggyesztették, hogy ha esetleg mégis itt szeretnénk lakni a továbbiakban, akkor tán megbeszélhetjük, hogy csütörtök éjfélig ne cseréljék ki a zárakat.
Gondolom mondanom sem kell, hogy lábon kihordtam pár agyvérzést, majd Marcival egyeztetve kiderült, hogy 'ja, hát ő ezt így valahogy elfelejtette, meg aszitte, hogy a bérleti díj az maga az előleg és hát izé...'
A további részletek nagyon unalmasak, próbálok gyorsan túlesni rajtuk, tehát: pénzünk nincs, illetve van, de nem nálunk, mert meg kell szerezni az előző főbérlőnktől és mivel ez a csekkek és money orderek hazája, ezért bonyolult (nyilván nem bonyolult egyáltalán, de nekem minden ilyen pénzes izé az) procedúra árán juthatunk csak hozzá, ráadásul az egészet nekem kell intézni, nekem, akinek csak útlevele meg vízuma van (itt tudniillik nem ember az, akinek nincs jogosítványa és nem tudja azzal igazolni magát) és igazi kőkorszaki módra még egy nyamvadt amerikai bankszámlám sincs, eddig nem volt rá szükség és eleve már az emeletről lemenni is kész tortúra azzal a baszom nagy babakocsival, hogy kellett a fenének bankszámla, örülök, hogy életben vagyok...
Persze most már tudom, hogy kellett volna, merhogy máshogy sehogy nem tudjuk kifizetni a pénzt, csak ha én nyitok egy számlát, beváltom a csekket amit kapok a volt főbérlőnktől és arról a pénzről kiállítanak nekem egy ún. money ordert, amit odaadhatok az itteni menedzsmentnek, hogy megszabaduljunk a kirúgás rémétől. Gyönyörű.
És most akkor vissza is kanyarodhatunk a történet legelejéhez, azaz ahhoz a részhez, hogy fuck you Houston.
Az történt ugyanis, hogy babakocsival elmentem a bankba, hogy akkor én most nagy merészen, nyomorult európai módjára, jogosítvány, meg social security number nélkül nyitok egy bankszámlát - eleve odajutni is pokoli volt (itt tényleg csak a koldusok járnak gyalog, azoknak meg minek járdát csinosítani, úgyhogy a járda általában nagyon vacak, sőt, helyenként hosszú szakaszokon meg is szűnik), úgy éreztem magam a gonosz napsütésben, a kihalt utcán, mintha atomtámadás utáni túlélő lennék, aztán a bankban egyáltalán nem kecsegtettek jó hírekkel, ugyanis valahogy (logikusan) igazolnom kell egy hivatalos papírral (ez a lakás bérlet szerződése lehetne pl, amit még rejtélyes okból nem kaptunk meg), hogy én itt és itt lakom, de ahhoz megint el kell kuncsorognom a hülye menedzsment irodájába egy szerződésért (rendesek voltak egyébként, egy szavam sem lehet; miközben beszéltünk, végig áldottam a szüleimet, hogy annak idején angolra taníttattak), majd holnap vissza a bankba, a bankból az irodába, csodás lesz.
Pedig Marci távollétében a titkos szingli viselkedésemet (Szex és New York meg gyilkosos sorozat nézés) akartam gyakorolni este meg napközben, mikor a babák alszanak - ehelyett idegeskedhetek, meg rohangálhatok fel-alá -, mert amúgy most folyton a szerencsétlenek nyakán lógok és fejlesztem őket, merhogy a fejembe vettem, hogy nyilván autisták, ha még egyetlen szót sem tudnak és nekem, a nyelvtanárnak, kutya kötelességem gyakorolni velük éjjel-nappal. Hogy mikor és miből is jöttem rá, hogy autisták, illetve hogy hogyan is fejlesztettem ki ismét egy ilyen cuki kis szorongást, arról majd egy következő mesében lesz szó, ne legyetek telhetetlenek kedves tévénéző gyerekek.
PS.: Ja, a fölöttünk lakó problémája kezd nagyon aggasztó lenni, kicsit félek: tegnap egész nap és este egy deka zaj sem volt, meg is örültem, mondván, hogy nyilván csak az itt lakó nyomorult egyedülállót jött meglátogatni népes és kurva idegesítő, zajos családja, most volt Labor Day, szórakoztatták kicsit szegényt, hát istenem...el is aludtam egy körül (azért ilyen későn, mert baromi ideges voltam a kilakoltató levél miatt és Marcival órákat telefonáltunk, hogy megoldást találjunk a dologra), majd fél háromkor(!!) arra riadtam, hogy valaki járkál fölöttem és mintha valami CB rádiót működtetne közben - félálomban arra gondoltam, hogy már meg is jöttek a kilakoltatók -; naszóval itt ment a fejem fölött ez a CB rádió hang, meg valaki járkált fel-alá, én meg már teljesen be voltam szarva, hogy ez mi a fene, aztán egyszer csak egy nagyon mély, dörmögő férfihangot lehetett hallani, majd hirtelen nagy csönd lett és azóta semmi...rémisztő, nem? Marci egész okosat mondott, remélem neki van igaza és nem valami gyakorló elmebeteg lakik fölöttünk, szóval aszonta, hogy biztos taxis az illető...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.