"A szomorúság tétován kicsordul árva számon"

Most azt hiszem, hogy nagyon zavaros leszek, de csak kavarog a sok vacak a fejemben, ilyenkor meg mindig jön a késztetés, hogy leírjam. Igen, csak a szokásos: öngyilkosság, szülők halála, szülők halála miatti fagyoskodás a világban, szomorúság, bánat.
Hihetetlen sok párbeszédet folytatok az apámmal az öngyilkosságáról, a legutóbb azt vettem észre, hogy fennhangon azt kérdezem, hogy de nem szerettél minket?
Ne aggódjatok, nem kattanok be, ahhoz túl racionális vagyok, meg szerencsére a humorérzékem is a helyén van ahhoz, hogy egy bizonyos ponton túl hibbanjak. Nem, ez nem téboly, ez csak értetlenkedés, harag, fájdalom, egy helyben toporgás, válaszkeresés, magány, veszteség, hiány, a gyász maga.
Szóval az apámmal beszélgetek és borzalmasan szomorú vagyok, de nem tudok sírni, nem tudok megbocsátani neki, nem tudom megérteni, de közben persze értem és nem jutok sehova ezzel az egész tépelődéssel, olyan vagyok, mint a befékezett babakocsi, mikor rángatom.
Tudom, most felháborodik majd mindenki, aki elég komolyan veszi magát ehhez és még élnek a szülei, de az az igazság, hogy azt gondolom, hogy az égvilágon semmit nem tud a világról az, akinek van még menedéke, aki bármilyen értelemben (érzelmileg, intellektuálisan, anyagilag, spirituálisan, bárhogy) számíthat még valamelyik szülőjére.
Az árva kifejezés pedig azt hiszem egy brutálisan tökéletes szó: egyszerűen minden benne van, amit az ember akkor érez, ha a legfőbb, a kezdetektől jelen lévő, őt feltétel nélkül szerető támaszai már nem élnek.
Mert lehet neked nagy szerelmed, lehetnek gyerekeid, állataid, legjobb barátod, de soha senki nem fog így és ennyire szeretni, soha senki nem lesz bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben úgy a menedéked, ahogy most a szüleid azok.