Azt hiszem, ebben az egész anyaság-témában a legfontosabb, hogy az ember ne öltsön mártírjelmezt és ne várja, hogy a világ megköszönje neki, hogy gyereket szült/gyerekkel bajlódik.
Azt figyeltem meg, hogy a nők hajlamosak elfelejteni ennek az egésznek az eredeti funkcióját - én úgy gondolom, hogy gyereket azért "hozunk" ide a világba, mert azt gondoljuk, hogy élni jó és szeretnénk ezt megmutatni a lénynek, akit közösen alkottunk - és folyamatosan csak a gyötrelmekre koncentrálnak, meg hihetetlenül heroikusnak érzik a gyerekkel való küzdelmüket és ennek lépten-nyomon hangot is adnak: emlékszem, mikor meséltem egy régi ismerősömnek, hogy ikreim lesznek, akkor az volt a reakciója, hogy iszonyú nehéz lesz, de majd mindig gondolj arra, hogy én három gyerekkel szenvedek itthon. Első reakcióként majdnem azt írtam neki vissza, hogy hát izé, nem volt kötelező megszülni azt a három gyereket...Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem lehet szenvedni, meg hogy a gyereknevelés az csupa móka, kacagás, én is szenvedek eleget, csak hát azért ne tegyünk már úgy, mintha mi tennék szívességet a világnak, mert szültünk, nohát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.