Hú, emlékszel, hogy mennyire kívántam a gyümölcsöket és folyton kihánytam az isteni dinnyét is?
Szegény...
Egy csomó flashbackem van azóta is a szagokról, meg arról az iszonyú hányingerről...de jó, hogy már megszülettek, életem legborzalmasabb nyolc hónapja volt a terhesség, olyan volt, mintha nagyon súlyos beteg lennék.
Olvasom a buta újságomban, hogy ez a starlet is terhes, meg amaz is és hogy milyen nagyon örülnek, hogy végre azt és annyit ehetnek, amennyit csak akarnak.
Na, hát ezt nagyon irigylem minden terhestől, nekem semmi ilyen csodálatos zabálás nem jutott: az első négy hónapban volt ugye a hiperszaglás, meg az, hogy olyan rosszul voltam, hogy felkelni sem tudtam, akkor így nagyjából semmi nem maradt bennem, az okádás bizonyos pontján a víz sem, fogytam is, később meg, a negyedik hónap után, jött az undorító reflux, akkor meg bármit ettem, egyrészt iszonyú savam lett tőle - édességet egyáltalán nem bírtam enni, attól különösen durva volt a savhelyzet -, másrészt a torkomban brutál nagy gombóc keletkezett és csak akkor éreztem kicsit jobban magam, ha kihánytam a kaját, csodás volt, elhihetitek.
Jó, lehet, hogy ez védett meg attól, hogy terhességi cukorbetegségem vagy magas vérnyomásom legyen, vagy más ilyen rémség, ami az ikerterheseket gyakran sújtja.
A kellemes, zabálós terhességet azért állatira irigylem mindenkitől, de ezért nem leszek újra terhes, pedig a gyerekorvos folyton agitál, hogy ugyan szüljek még, milyen nagyszerű az a sok gyerek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése