Tudom, sokan utáltok, mert babablogot csináltam ebből az amúgy hát izé, na...azelőtt másmilyen blogból, de hát ez van, ez történik mostanában, bár tény, hogy én sem vagyok igazán babablog barát, mert hát na...a babák azért eléggé egyformán fejlődnek, nagyon hasonló dolgokat csinálnak és a tevékenységeiket ragozni háttőőő...annyira nem izgalmas, kivéve, ha valaki izgalmasan tud írni róluk, na persze.
Ez persze kiterjeszthető úgy általában a blogokra: az emberek eléggé hasonlóan cselekszenek, éreznek, gondolkodnak (tudom, tudom, mindenki rettentően különbözik, de ha mélyen magunkba nézünk, hát annyira azért nem is; ezt persze csak nagyon kevesen szeretik elismerni), úgyhogy blogot írni a tevékenységeikről tiszta időpocsékolás, kivéve, ha valaki izgalmasan tud írni az amúgy átlagos napjairól (a felnőttek azért kicsit jobban különböznek egymástól az élettörténetüket tekintve mint a babák, úgyhogy tény, hogy nem átlagos életű bloggerek nem átlagos sztorijait is olvasgathatjuk)
Most már biztos egy csomóan megsértődtek a fenti állításokon (kezdem megszokni, hogy mindenki mindenen megsértődik), úgyhogy akkor tehát folytatnám a babablogomat: ma a gyerekeim végleg emberré váltak (dobpergés): fokhagymás avokádókrémet vacsoráztak.
Ez azért nagy dolog, mert csak rettegve, fokozatosan vezettem be ezt a csodás ételt az életükbe (főleg a fokhagyma erős íze miatt féltem): sokáig csak avokádót kaptak, aztán banános avokádót, aztán tojásos avokádót, aztán ma elérkezettnek láttam az időt, hogy tojásos-tejszínes-fokhagymás avokádót szolgáljak fel nekik vacsorára. Befalták, majd Léna, az úrinő, fokhagyma szagúakat böfögött. Én drága kislányom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése