Tudom, én mindennek örüljek, nekem nagyon jó, én nem panaszkodhatok...egyébként most komolyan, gyerekek, belegondoltatok már abba, hogy milyen nehéz két kisgyerekkel folyton egyedül lenni egy idegen országban, ahol rajtam kívül egy emberrel van bármilyen kapcsolatom?
Nem, nyilván nem, mer akkor nem mondanátok, hogy nekem nem szabad panaszkodnom, mindegy egyébként, mert panaszkodni fogok - vicces amúgy, hogy épp a panaszkodásért csináltam a blogot, de valahogy tőlem mintha nem tűrné senki a nyafogást: mikor még lehetett kommentelni, akkor is beszólt valaki, hogy mit panaszkodom, nyilván nem is olyan rossz az a terhesség: igen, asszem akkor már négy hónapja terhesen hánytam mint a lakodalmas kutya.
Persze az apám egyszer régen elmagyarázta nekem, hogy az emberek ezt a mi életünket valószínűleg elképesztően rózsaszínnek és fantasztikusnak látják: két-három évente új országba költözünk, Marci nyilván degeszre keresi magát (aki külföldön dolgozik, az csak milliókat kereshet, azt hiszem ez az általános elképzelés), én meg itthon lógatom a lábam, dejónekünk...
Naszóval már megint felmerült, hogy utazzunk, Marci konferenciára megy New Yorkba...de aztán persze rögtön leintettük magunkat, drága, meg amúgy is mit csinálok a hidegben (gondolom ott azért hideg van, itt éppen 28 fok, énnemtom mi lesz nyáron, 78? - nagyon kemény) egész nap két gyerekkel egyedül, stbstb...és akkor persze rögtön elkenődtem, hogy már soha többé nem tudunk utazni, hogy két egykorú gyerekkel semmit nem lehet csinálni, csak itthon ülni és ekkor már csak egy ugrás volt az a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egy gyerekkel és hirtelen belém nyilallt az a fajta harag, amiről az ikres könyvek írnak: hogy miért nem lehetett nekem soha egygyerekes élményem, hogy egy gyerekkel mennék ide-oda, könyvtárba, Marcihoz az egyetemre, vásárolgatni, várost nézni, így meg...még egy métert megtenni is külön tortúra, egész komoly stratégiát igényel, hogy akkor az egyiket lecipelem, addig a másik itt fent hol van és mit csinál és hogy tartom szemmel a másikat, aki már lent van, míg feljövök az egyikért...eh. Kimaradtam minden egygyerekes mókából: együtt alvásból, egy gyerekre koncentrálásból, egy gyerekbe beleszerelmesedésből és hát...ez nem jó.
Hiába szeretem nagyon ezt a kettőt, hiába van ebben az ikrezésben valami rendkívüli, azért tényleg sokszor eszembe jut, hogy ez a dupla gyerekezés jó nagy szívás...és hiába, hogy sokan irigyelnek, merhogy megvan a kettő egybe, mindent csak egyszer kell végigcsinálni (de egyszerre, basszus, erre senki nem gondol), annyi mindenből kimaradok, amit egy gyerekkel egyszerűen lehetne csinálni, annyi érzés nyilvánvalóan máshogy kavarog bennem, mintha egy gyerekem lenne és időnként annyira sajnálom, hogy nekem sose lesz olyan, hogy egy gyerekkel, az én egyetlen gyerekemmel olyan igazán mély kapcsolatba kerülök.
És persze igen, ha kívülről nézem a dolgot, akkor mindjárt minden szebb: mit nyavalygok én, nekem tényleg jó - van szerelmem, aki szerencsére épp a gyerekeim apja is, van hol laknunk, van mit ennünk, épp azon hisztizek, hogy miért nem utazunk, tehát vannak lehetőségeink is...luxushiszti a javából, hát persze; viszont már sokszor mondtam, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb probléma és attól, hogy sokszor kilátok a saját fejemből, sőt, rálátok saját magamra is, attól még a saját nyafogásomnak az én szemszögemből igenis van létjogosultsága.
Oké, az elmebeteg Beyoncé nyilván azon nyavalyog, hogy nem tud felvenni huszonötödik bébiszittert és sehogy sem kap gyémántokkal díszített baldachinos ágyat a kölkének...kétségtelen, hogy ezzel a problémával nagyon nehéz azonosulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése