"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

A bátyám mesélte, hogy kicsit kipofozták, felújították a szülők lakását (ami most már a miénk persze), mert valaki beköltözik, végre nem nekünk kell majd fizetni a rezsijét - elég nekem a hülye diákhitel- meg a lakástörlesztésem; mit nekem hasplasztika, ezekre szépen el is megy az örökségem majd.

Szóval igen, felújították a lakást és elméletileg, ha egy szép napsütéses délutánon végiggondolom, praktikusan, racionálisan, ez igazán nagyszerű, végre lakik majd ott valaki, mi meg költhetjük másra a rezsi pénzt, logikus, hogy ennek örülni kell, nem?

És amikor örülni kell, akkor nekem persze elszorul a torkom a bánattól: mostanában hajnalban felriadok és hirtelen belém nyilall, hogy a szüleim meghaltak és már soha többé nem laknak ott abban a lakásban, amit mostanra már a rájuk emlékeztető kis tárgyaktól is megtisztítottak és nincs már ott az anyám képeslap- meg szalvétagyűjteménye, a kis dobozai, amiket imádott, a konyhában a cuki bögréi meg poharai, a szakácskönyvei, a kézzel írt receptjei - egy kis listáját elraktam, arra írta fel sok évvel ezelőtt, hogy mit kell a Balatonra vinni, majd megszakadt a szívem mikor megtaláltam - a függöny, amit ő varrt, az apám újságjai és könyvei az éjjeliszekrényén, a szemüvege mindig kiszedve a tokból, a képek a falon, a ruhák, a régi fényképek, a szerelmes levelek, amiket egymásnak írtak, az összes emlék, az egész életük icipici darabjai mind-mind eltűntek, dobozba kerültek és eltűntek ők is és nincsenek már és akkor, amikor éjszakánként a sötétben felriadva újra meg újra ráébredek erre, akkor valahonnan a gyomrom tájékáról jön az a gomolygó, fullasztó és sötét és iszonyúan mély, szűkölős fájdalom (igen, talán ez fejezi ki a legjobban a milyenségét), ami miatt ezeken az álmatlan hajnalokon a fájdalomtól ki akarom tépni a szívemet a mellkasomból.

Szerintem nem nagyon lehet ép ésszel elviselni, ha a szülők ennyire kis különbséggel, egymás után halnak meg, főleg, ha egyikük öngyilkos lesz (bizony sokat számít ez, hiába csóváljátok a fejeteket, hogy a halál, az halál. Nem, az öngyilkosság, az szerintem nagyon más, ott a gyászhoz még olyan érzelmi zűrzavar is társul, hogy önmagában már azt iszonyú nehéz elviselni.)

Én valószínűleg azért viselem egész jól ezt a két halált, mert nem gyászolok igazán, elfojtom, visszafojtom, nem hagyom, nem lehet, nem tudok, nincs lehetőségem belepusztulni a bánatba, nem vagyok egyedül (de mennyire nem!) és most szétesni olyan luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak.