Ez annyira, de annyira tipikus volt ma, hogy jövök haza a boltból, a háromszáz csomagom a szuper kis csomaghordozó akasztókkal ráakasztva a babakocsi hátuljára és a rengeteg autó persze megint eltorlaszolta a babakocsis feljárót - gyűlölöm az autókat -, én meg próbáltam húzni-vonni a szerencsétlen dög nehéz kocsit azon a pár lépcsőn, amit valamiért nem torlaszoltak el, de a babakocsi a nagy súlytól, meg a rángatástól elkezdett összecsuklani, a dolgok a földre estek, én meg leguggolva próbáltam helyreállítani a kis pöcköket, amik megtartják és szerelés közben a babák vize a táskámból valahogy elkezdett a nyakamba csöpögni, a babakocsi ott billegett a lépcsőn, szegény Léna nagyon megijedt és zokogni kezdett, én cifrákat káromkodtam, mert tényleg rémes, amikor ezekkel egyedül kell küzdenem és muszáj a feszültséget kiadnom magamból és persze ilyenkor mindig jön valami lakó a babákat ugyulibugyulizni, hogy jaj, ezek a cuki kis ikrek, mindig nézem, hogy milyen aranyosak, én meg ott álltam vérben forgó szemekkel, idegroncsként, a fejemből csöpögött a babavíz, a szatyrok leszakadtak és a földön voltak elszórva és próbáltam valami mosolyt kipréselni, de csak vicsorogni sikerült, a fenébe, már megint olyan régen volt itt a bébiszitter, spórolunk, én meg szép lassan becsavarodom*.
* egyébként még mindig tök jól bírom a gyerekezést, sokszor meg is veregetem a saját vállam képzeletben. Persze sokat segít, hogy alapvetően monomániás remete vagyok. Marci sokkal nehezebben viseli, ha egy kicsit hosszabban kell foglalkoznia a babákkal - szereti őket, hogyne, teljesen odavan bánatában, ha néha nem találkozik velük este, mert későn jön haza, Léna ugye a világ legszebb nője, Marcika meg annnnyira cuki, sokat is nevetnek, meg birkóznak, de csak rövid ideig bírja a kis monoton tevékenységeiket és a hát, izé, hogy is mondjam...nem túl izgalmas kis játékokat, meg hogy mindig ugyanazokat a képeket kell nézegetni: múltkor bezavartam a szobába hétvégén, hogy na, akkor most végre itthon van, a gyerekek úgyis ritkán találkoznak vele, tessék játszani, könyvet olvasni, képet mutogatni. Körülbelül egy perc múlva elhaló hangon kikiabált a szobából, hogyaszongya mindjárt szénné égek az unalomtól...
* egyébként még mindig tök jól bírom a gyerekezést, sokszor meg is veregetem a saját vállam képzeletben. Persze sokat segít, hogy alapvetően monomániás remete vagyok. Marci sokkal nehezebben viseli, ha egy kicsit hosszabban kell foglalkoznia a babákkal - szereti őket, hogyne, teljesen odavan bánatában, ha néha nem találkozik velük este, mert későn jön haza, Léna ugye a világ legszebb nője, Marcika meg annnnyira cuki, sokat is nevetnek, meg birkóznak, de csak rövid ideig bírja a kis monoton tevékenységeiket és a hát, izé, hogy is mondjam...nem túl izgalmas kis játékokat, meg hogy mindig ugyanazokat a képeket kell nézegetni: múltkor bezavartam a szobába hétvégén, hogy na, akkor most végre itthon van, a gyerekek úgyis ritkán találkoznak vele, tessék játszani, könyvet olvasni, képet mutogatni. Körülbelül egy perc múlva elhaló hangon kikiabált a szobából, hogyaszongya mindjárt szénné égek az unalomtól...