kedd, április 24, 2012

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, hogy micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben"

Az apám ma lenne 61 62* éves. 
Még mindig nincs olyan perc, hogy ne jutna eszembe és sokszor komolyan szégyellem magam, hogy az életünk megy tovább, nevetünk, eszünk-iszunk, babázunk, viccelünk, olvasunk, filmet nézünk, dugunk, élünk, virulunk, pedig vannak, akik öngyilkosok lesznek és meghalnak és valószínűleg rettenetesen szenvedtek az öngyilkosságig vezető útjukon. 
Tudom, tudom, ez marhaság, tudok mindent a témával kapcsolatban, de akkor is...lassan lefekszem, de a szokásos évfordulós inszomnia miatt nyilván nem tudok majd aludni. 

Olyan gomolygóan, fojtogatóan, olyan ocsmányul fájdalmas hiány ez az öngyilkosság utáni.


* ezt a tévedést meghagyom, olyan jól ábrázolja, hogy mennyire nem tűnik fel nekem, hogy múlik az idő.