csütörtök, május 03, 2012

a hard day's night

A világ egyik legpokolibb estéjét töltöttem el tegnap a két üvöltve bőgő gyerekkel a lerobbant kocsiban az egyik hírhedt út mentén: próbálom röviden elmesélni, rémes volt.
A kocsi pár napja már elég gyanúsan viselkedik, de nem vettük komolyan, este elmentünk megnézni egy kiszemelt házrészt, ami egy olyan környéken van, ami olyan már majdnem rossz (tök érdekes, ahogyan itt az ember csak végigmegy egy utcán és pontosan érzi, hogy van-e erőszakszag vagy nincsen), de a lakás meg elég jó és úgy tűnt, hogy kivehetjük (időközben úgy döntöttem, hogy nem akarok ott lakni), szóval gondoltuk, megnézzük még egyszer. És igen, a kocsi lerobbant - még egész szerencsés helyen, egy viszonylag forgalmas kereszteződésnél. Egy fekete fickó (ez egy tök fekete környék, őőő és igen, az ilyesmi lehet aggasztó bizony, rasszizmus ide vagy oda) rögtön megállt, segített arrébb tolni, próbálta vakargatni az akkumulátort (valószínűleg annak van baja), próbálta bebikázni, de az istennek nem indult a kocsi. Erre felajánlotta, hogy elviszi Marcit új akkut venni...hát, izé.
A babák ekkorra már hisztérikusan zokogtak, a kocsiban iszonyú meleg volt, mert a légkondi is meghalt és a kinti időt úgy képzeljétek el, hogy olyan, mint az állatkerti Pálmaházban; az ablakot lehúzni ezért nem nagyon érdemes. Persze próbáltam nekik énekelni, beszéltem hozzájuk (ekkor még egész nyugodtan), simogattam őket, de inkább csak idegesek lettek ezektől.
 Átsuhant ugyan a fejemen, hogy tán nem kéne Marcinak egy vadidegennel elmennie sehova (a sok sorozatgyilkosos könyvemből pont azt tanultam meg, hogy idegenekkel soha nem szállunk be semmilyen autóba, hiszen sokszor éppen segítséget ajánlva bántják az embert) és hogy be kéne ülnünk gyorsan egy taxiba és hazamenni, de hirtelen nem igazán tudtam tisztán gondolkodni, meg reméltem, hogy így megoldódhat a dolog, úgyhogy hagytam, hogy Marci elmenjen a fickóval, mi meg ott maradtunk a kétes út szélén, a sötétben, a babák üvöltöttek, az üvöltéstől meg a melegtől tiszta víz volt mindenük, én próbáltam őket nyugtatni, de semmi nem használt, ráadásul egyszer csak - egy olyan egy óra elteltével - az én fejemben is beütött a pánik, merthogy végiggondoltam az összes lehetőséget: itt ülünk a kocsiban, nálam se telefon, se lakáskulcs, se pénz, se iratok, Marci elment isten tudja hová, isten tudja ki az az ember, aki elvitte, isten tudja látom-e még valaha, isten tudja, hazajutunk-.e innen valaha, még a babakocsit is otthon hagytuk, nem igazán tudok mozdulni semerre, ha Marci tényleg nem jön vissza, akkor úristen, mi lesz úgy...közben mindenféle csúnya emberek haladtak fel-alá az út mentén, igyekeztem láthatatlanná válni, inkább bezárva tartottam a kocsi ajtaját, de úgy meg egyre melegebb volt és Marciék nem jöttek és a babák zokogtak és akkor már én is sírtam (furcsa módon attól kicsit elhallgattak) és mantráztam nekik (meg magamnak), hogy nincsen semmi baj, mindjárt hazamegyünk és akkor vagy másfél óra elteltével megérkezett Marci, hihetetlenül boldog voltam, pedig nem jártak sikerrel, de kit érdekelt, mikor végre hívtunk egy taxit és a babák csapzottan, szipogva, de végre mosolyogva nézelődtek az ölünkben hazafelé (ha megállított volna egy rendőr, gondolom piszkosul megbüntet az autós ülések hiánya miatt).
Mindkettőnket traumatizált az élmény: engem azért, mert soha nem hallottam még ennyit sírni egyszerre a babákat (vagy két órát bőgtek megállás nélkül), meg az a nagyon pánikolós néhány perc, az rettenetes volt, Marcit meg azért, mert utólag rettentően megijedt, hogy ott hagyott minket azon a vacak környéken (jó, nem olyan tragikus, de a két gyerekkel azért elég védtelenek voltunk) és bármi történhetett volna velünk.
Itthon aztán nagyon megszeretgettük egymást és egy csomó tanulságot levontunk az esetből: egyrészt azt, hogy soha nem szabad bizonytalan kocsival elindulni, főleg nem gyerekekkel, másrészt azt, hogy ilyen helyzetben nem szabad szétválni, hanem együtt kell megoldást találni, harmadrészt azt, hogy nekem nem szabad iratok, telefon és pénz nélkül mászkálnom, negyedrészt azt, hogy hihetetlen, hogy még mindig mennyire kamaszosan gondolkodunk, hogy hajlamosak vagyunk fontos dolgokra legyinteni, meg elsiklunk részletek fölött és hogy ez nem jó.
Szegény Marci reggel elment a kocsival ügyködni, azóta is azzal küszködik, de legalább mindenki ép bőrrel megúszta a kalandot - még a kocsi is, pedig aggódtunk, hogy reggelre nem lesz ott...





PS.: a két fontos dolog még, amire rájöttem: 1) csak magunkra számíthatunk, mert az a legbiztosabb és mert hiába, hogy néhányan segítenek, de megoldani végül mindent nekünk kell 2) a tömegközlekedés - főleg a budapesti - csodálatos dolog, becsüljétek meg nagyon, vegyetek jegyet, bérletet.