Mikor Léna a szorulástól már fél órája, vörös fejjel, izzadtan zokogva üvölt (néha nehezen kakil szegény, pedig isznak rendesen, meg esznek sok gyümölcsöt, nem értem), én meg kínomban, mert annyira sajnálom, egyesével szedegetem ki a kakikat a fenekéből (úristen az hogy fájhatott szegénynek), csak, hogy megszabaduljon végre és mindezen kínlódás közepette Marcika huncut mosollyal a redőnyt próbálja leszaggatni, majd miután beteszem az ágyába egy nagy üveg vízzel (amit eredetileg szegény Lénának hoztam, de Marci felháborodva ordított, hogy neki is kell), hogy szegény* Lénával tudjak foglalkozni és ő módszeresen összevizezi még az atyaúristent is az ágyban, hogy miután kirángattam a kakikat Léna fenekéből és bekentem és kapott kúpot és átpelenkáztam, Marcika ágyát és ruháját és pelenkáját kelljen átcserélnem, na, akkor az ilyen napokon tényleg azt gondolom, hogy kész, nem bírom tovább ezt egyedül csinálni, meg fogok bolondulni, elegem van, meg akarok semmisülni.
Aztán persze túljutok ezeken a holtpontokon - bár őszintén szólva nem tudom hogyan, azt hiszem fogytán az energiám, nincs ugyanis honnan újratöltekeznem -, például olyan gondolatok segítségével, hogy lehetne sokkal-sokkal rosszabb és nehezebb nekem és még mindig nem vagyok tudatában annak, hogy milyen iszonyatosan szerencsés vagyok és igenis fontos arra gondolni, hogy van miből élnünk, van mit enni, szeretjük egymást és egészségesek a gyerekeink.
* most látom csak, hogy mennyi szegény van a szövegben, nem baj, így hagyom, tényleg ennyire sajnáltam...szegényt.
PS: Egyébként meg úgy tűnik, hogy sikerül kiadni a lakást - de nem akarom elkiabálni, hiszem, ha beköltöznek.
* most látom csak, hogy mennyi szegény van a szövegben, nem baj, így hagyom, tényleg ennyire sajnáltam...szegényt.
PS: Egyébként meg úgy tűnik, hogy sikerül kiadni a lakást - de nem akarom elkiabálni, hiszem, ha beköltöznek.