A döbbenetesen tapló fölöttünk lakó picsák hétvégi bulija után (szombaton négykor a sivalkodó kacajukra ébredtem) esküszöm édes a dobozolás.
Szombaton költözünk, végre, végre. Mondjuk az a tény, hogy Léna 120 decibellel ordít, amint kiteszem a lábam a szobából, eléggé megnehezíti a költözéssel kapcsolatos teendőket.
Hétvégén próbáltuk bevonni őket a pakolásba, de miután a vállfákkal kezdtek kardozni, feladtuk a próbálkozást.
PS már megint: Mondtam már, hogy a tapintatlanságot utálom a legjobban a világon? Szerintem abban ugyanis nagyjából minden benne van, ami rossz: ostobaság, közönségesség, nemtörődömség és önzés.