Rájöttem, hogy párkapcsolati szempontból fel lehet fogni a gyerekek terhét konstruktívan is: annyira nincs időnk egymásra, hogy az egész kapcsolatunk egy reménytelen szerelmi afférra emlékeztet: folyton csak vágyunk rá, hogy kettesben legyünk és amikor végre sikerül, akkor hihetetlenül boldogok és önfeledtek vagyunk.