Miután lefektettük a babákat (akik már Nagy Gyerekek - minden velük egykorúnál jóval magasabbak, ezt állapítjuk meg mindig a játszótéren), elmentem vásárolni (nagyjából ebben merül ki a szórakozásom, elég szánalmas) és elszoruló torokkal néztem körül az utcán, mert másfél hónap múlva elköltözünk és újabban rettenetesen megvisel a változás.
Érdekes, mikor Triesztből elköltöztünk, akkor semmi ilyen érzésem nem volt, csak túl akartam lenni az utazáson és nem akartam szülni a repülőn, meg utána még három napig, amíg nem volt biztosításunk. Meg valahogy az utolsó fél évem Triesztben arról szólt, hogy ne pusztuljak bele a folyamatos okádásba és végül a bűzzel azonosítottam a várost: mindenhol büdös volt és én még azt is megéreztem, ha valaki Rómában rágyújtott. (Az még az előző posthoz tartozik, hogy az ikrek miatti dühöm nyilván a gyötrelmes terhesség alatt kezdődött, amikor a belemet is kihánytam és jártányi erőm sem volt és az orvosok mindig csak azt hajtogatták, hogy ez az ikerterhesség miatt van így, nincs mit tenni, viseljem el.)
Szóval Trieszt utólag kezdett hiányozni, pedig tényleg nem szerettem, persze Houstont se szeretem (vagy nem is tudom hogy gondolok rá, nincs kapcsolatom igazán ezzel a várossal, két éve csak anya vagyok, nem városlakó - haha, ki gondolta, hogy EBBE a blogba valaha bekerül egy ILYEN mondat), de mégis...két évet itt töltöttünk el (napra pontosan 25 hónapot fogunk itt lakni egyébként), itt születtek a gyerekek, ez egy fontos állomás volt az életünkben. Fáj a szívem, hogy el kell mennünk és hiába szeretem a változást, az újdonságot, most már kezdek öreg lenni ennyi felforduláshoz. Ezek az egy-két éves (látszólagos) állandóságok azt hiszem már nem elegek.
Mondjuk azt nagyon szeretem, ahogy Marcival összekapaszkodunk ezekben a változó időkben: aggódunk, aggódunk, rémülten intézkedünk meg elmélkedünk, hogy mit kéne, hogy kéne és megbeszéljük, hogy ez borzasztó és sopánkodunk és én tényleg nagyon el vagyok néha kenődve, de azért (nem is annyira) titokban nagyon-nagy kalandorok vagyunk mindketten és izgatottan várjuk az új életet.
Érdekes, mikor Triesztből elköltöztünk, akkor semmi ilyen érzésem nem volt, csak túl akartam lenni az utazáson és nem akartam szülni a repülőn, meg utána még három napig, amíg nem volt biztosításunk. Meg valahogy az utolsó fél évem Triesztben arról szólt, hogy ne pusztuljak bele a folyamatos okádásba és végül a bűzzel azonosítottam a várost: mindenhol büdös volt és én még azt is megéreztem, ha valaki Rómában rágyújtott. (Az még az előző posthoz tartozik, hogy az ikrek miatti dühöm nyilván a gyötrelmes terhesség alatt kezdődött, amikor a belemet is kihánytam és jártányi erőm sem volt és az orvosok mindig csak azt hajtogatták, hogy ez az ikerterhesség miatt van így, nincs mit tenni, viseljem el.)
Szóval Trieszt utólag kezdett hiányozni, pedig tényleg nem szerettem, persze Houstont se szeretem (vagy nem is tudom hogy gondolok rá, nincs kapcsolatom igazán ezzel a várossal, két éve csak anya vagyok, nem városlakó - haha, ki gondolta, hogy EBBE a blogba valaha bekerül egy ILYEN mondat), de mégis...két évet itt töltöttünk el (napra pontosan 25 hónapot fogunk itt lakni egyébként), itt születtek a gyerekek, ez egy fontos állomás volt az életünkben. Fáj a szívem, hogy el kell mennünk és hiába szeretem a változást, az újdonságot, most már kezdek öreg lenni ennyi felforduláshoz. Ezek az egy-két éves (látszólagos) állandóságok azt hiszem már nem elegek.
Mondjuk azt nagyon szeretem, ahogy Marcival összekapaszkodunk ezekben a változó időkben: aggódunk, aggódunk, rémülten intézkedünk meg elmélkedünk, hogy mit kéne, hogy kéne és megbeszéljük, hogy ez borzasztó és sopánkodunk és én tényleg nagyon el vagyok néha kenődve, de azért (nem is annyira) titokban nagyon-nagy kalandorok vagyunk mindketten és izgatottan várjuk az új életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése