A pakolás persze fénykép rakosgatással és kesergéssel is együtt jár: tegnap nézegettem egy képet, amin a szüleim voltak a két éves forma tesómmal és a nagybátyám az első feleségével és teljesen elkeserítő volt arra gondolnom, hogy a képen lévők a tesóm kivételével mára már mind halottak. Olyan vagyok, mint egy aggastyán. Nem nyolcvan évesen kéne az embernek a halottai fölött keseregni?
Aztán Marci néhai főnökének szombaton volt az egyetemi megemlékezése (én nem mehettem, mert a gyerekeket nem vihettük) és megint sokat beszélgettünk arról, hogy milyen elképesztő figura volt: maratonokat meg iron man-t futott és óriás hegyeket mászott és közben pedig a Harvardon végzett csúcskoponya volt, döbbenetes eredményekkel.
Marci sokat kesereg, hogy mennyire semmi értelme nem volt Amerikának a karrierje szempontjából, de én mostanában azzal nyugtatom, hogy már az is baromi nagy dolog, hogy egy ilyen top tudós őt választja sok ember közül kollégájának.
Persze nincs időnk sokat szentimentáliskodni, pakolunk, kidobálunk, méricskélünk és persze közben muszáj a babákkal is foglalkozni, állati stresszes, de ezt már sokszor mondtam.
A macska szerdán utazik, na ez a másik, ami miatt állandó gyomorgörcsöm van, hogy szegény hogy viseli majd, hogy olyan sokat lesz nélkülünk, hogy nem fog érteni az egészből semmit, meg egyáltalán...nagyon sajnálom szegényt, de nem lehetett máshogy megoldani.