Mondd neki, hogy minden tök ugyanolyan mint Houstonban volt, csak többet vagyunk a kertben.
Nem is értem mit siránkozom itt búcsúzásról, mikor pont olyan rabszolga drága édesanya vagyok itt, mint Amerikában voltam, maximum kevésbé értem amit beszélnek (bár a múltkor kihallgattam egy veszekedést, tök jól értettem mindent) és nincs elég bio kaja.
Persze terveink vannak (Marci arról ábrándozik, hogy valahogy sikerül majd tanítanom kicsit, amíg a babák fél napot bölcsiben vannak, de a tanítással nyilván ugyanaz lesz a baj, mint Triesztben volt, pénzünk meg nincs bölcsire, eh, a szokásos sztori), majd meglátjuk.
Egyébként múlt hét végén voltunk a tengernél is, egy órára van innen, isteni szép volt - itt minden isteni szép (Róma két órára van, Róma két órára van, Róma két órára van, Róma két órára van - mit néztek? Ez az új mantrám...) és hát be kell vallanom, hogy az olasz is szép nyelv (persze ezt mindig tudtam, csak haragszom rá, mert mi az, hogy nekem nyelvet kell tanulnom, mikor A Nyelvet - az angolt, mármint - már megtanultam. Tudom, tudom, baromság, de micsináljak, ezt érzem), hihetetlen, hogy ha az van kiírva valahová, hogy pöcegödör, az is úgy hangzik, mint valami fennkölt bibliai idézet.
Aztán még azt is el akartam mesélni, hogy Léna és Marcika a harangszóra táncol (bárhol az út közepén leállnak táncolni, ha meghallják. Táncolnak még a mosógép/szárító, az autóriasztó, no meg az ütvefúró hangjára), meg aztán azt, hogy mióta gyerekeim vannak, azóta rájöttem, hogy szeretek focizni és csúszdázni. Későn szültem, de asszem nem lehet azt mondani, hogy ergya, öreges szülő volnék, nohát.
Amúgy meg vár rám egy újabb búcsúzás: szerda környékén beköltözünk a ferde toronyra néző lakásunkba (igen, dicsekszem, hát nyilván), itt kell hagynom a király kertet, meg a csuda cuki professzor bácsit és az aranyos kutyát - utálok búcsúzkodni, mondtam már?