Ez kurva szar volt, sokkal rosszabb, mint Amerikából elköltözni...
A hazaút maga volt a pokol: Léna a triesztig tartó úton négy órán át(!) kitartóan nyomott bőgésével - vagy fogalmam sincs mivel - óriási bucivá dagasztotta az egyik szemét, vörös volt és alig bírta kinyitni, sírtam, annyira aggódtam (és olyan csúnya szegény), így reggel az első utunk az ügyeletre vezetett, ahol egy szemész meg egy "sima" orvos is megnézte, azt mondták, a bömbölős szemdörzsölés miatt valami elfertőződhetett (?!) és kapott antibiotikumos krémet, most már talán kicsit jobb, de még mindig elég Mike Tysonos.
A második utunkon a klasszik ikres rémálom vette kezdetét a második órától (mindkét út nagyjából hat órás volt): amikor az egyik abbahagyta az üvöltést és nyivákolást, a másik elkezdte. Úgy érzem magam, mint aki maratont futott, megyek aludni.
Ja, egy érdekesség: mindig mindenhol a gyerekek az abszolút rocksztárok, a trieszti gyerekorvosi ügyeleten viszont egyértelműen a macska volt az: nővérek, orvosok és gyerekek egyaránt idült mosollyal nézték a hordozójában.