Nekem egyébként mindenképpen az anyám a példaképem anyaságból, egyszerűen úgy kell anyának lenni, ahogy ő csinálta, egy dolgot kivéve: szerintem túl erős volt, már-már olyan nem emberi módon és ez engem akkor kezdett zavarni, mikor már úgy igazán eszméltem.
Egész életemben egyszer láttam sírni - meg is döbbentem és igen, ijesztő volt -, soha, de soha, de tényleg soha nem panaszkodott, szó nélkül segített nekünk bármilyen baj volt (és bizony voltak nagy bajok velem is, a tesómmal is, az apámmal meg pláne) és egy pillanatra sem engedte meg magának, hogy gyenge vagy önző legyen - és ez szerintem nem jó, a gyerekeknek igenis látni kell, hogy az anyjukkal sem lehet bármit megtenni, hogy neki is fájnak és rosszul esnek dolgok, hogy ő is fáradt és esendő.