Van egy furcsa szülőpár a bölcsiben - már egy ideje figyelem őket -: sokszor ketten mennek délben a gyerekért és állati furán viselkednek. A nő úgy csókolgatja, ölelgeti a gyereket, mintha először (és utoljára) látná, hisztérikusan sikoltozik, hogy ciao amore (btw még mindig nem szoktam hozzá, hogy körülöttem olaszul beszélnek; Marci mindig azzal ostorozza az olasz nyelvet, hogy olyan, mintha önmaga paródiája lenne ezekkel a túlzó hangsúlyokkal meg dallamokkal).
A fickó viszont elképesztően kontrasztos a nővel együtt: rá se néz a gyerekre mikor az kijön a bölcsi ajtaján, egy csomószor kimegy telefonálni miközben az anya boldogan visong örömében, teljesen közönyösnek tűnik, nagyon furcsa.
Egyszer a játszótéren is találkoztunk velük - meglepő módon a pasi megismert minket, a nő nem -, a felállás ugyanez volt: a fickó telefonját nyomogatva, unottan vonszolta magát a családdal, a nő meg fejhangon visítozott boldogságában, míg a gyerek hintázott. Eleinte az volt a teóriám, hogy a pasi nem a gyerek apja, de jól megnéztem a kölköt és tök úgy néz ki, mint Közönyös Apuka, szóval ez nem nyert. Sámli legyek, ha értem...
Aztán van ez a post a bezzeganyán. Csak pár kommentet sikerült elolvasnom, de úgy tűnt, a legtöbben azt tanácsolják a post írójának, hogy barátkozzon anyukákkal baba-mama klubokban meg játszótéren.
Amikor szenvedek, hogy egyedül vagyok, Marci is mindig azzal jön, hogy keressünk Pisában élő magyar gyerekeseket. De én ezt nem akarom...egyszerűen nem akarok azért barátkozni valakivel, mert neki is van gyereke. Ez olyan, mintha azért barátkoznék valakivel, mert neki is zöld a szeme. Vagy mert mittomén, van piros gumicsizmája.
Az olaszokkal barátkozás sajnos nem játszik, mielőtt még azt javasolnátok: mire kinyögöm egy két éves színvonalán mozgó mondataimat, a játszótéren jelen lévő anyukák már el is mentek olasz anyukákkal beszélgetni némileg magasabb színvonalon - nem hibáztatom őket. Ja, angolul persze nem tudnak - aki tud, az sem tud, ha értitek mire gondolok.
Az a szerencse, hogy én nagyon jól elvagyok egyedül - és nem nagyon hiszek a barátságban -, de néha még így is rosszul érzem magam amiatt, hogy egyetlen ember van, akivel érdemben tudok beszélgetni - mert a szép kisgyerekeim ugyan nagyon viccesek és mindkettő elég kommunikatív (elképesztő, de nagyjából kívülről tudják egy csomó mese szövegét; ma leültek az asztalukhoz egy-egy könyvvel és elmondták a meséket, csak ámultam), de azért felnőtt beszélgetéseket majd csak a cukrászdában folytatunk úgy húsz év múlva (na jó, hátha kicsit előbb is.)
Ja és ha már gyerekek: holnaptól csütörtökönként úszni járnak a bölcsivel, nagyon izgalmas.