Azt hiszem van egy olyan zen meditációs gyakorlat, hogy a meditációt végzők a falat nézik napokig némán, na, hát ezt biztosan egy kisgyerekes anyuka találta ki. (És ezúton szeretném kifejezni mély tiszteletemet az otthon dolgozó, illetve tanuló anyák iránt. Én, részemről elképesztő teljesítménynek találom amire ők képesek.)
Amúgy meg azért nem írok, mert hétvégén kirándultunk végre (ez egy igen hát hogy is mondjam... büdös, de összességében kellemes kirándulás volt: szegény Marcus a kanyargós utakon durván összehányta a kocsit és a ruháját), meg esténként a fényképeket rendezgetem, végre fel akarom tenni a New Yorkban meg New Orleans-ban készülteket is, meg aztán rádöbbentünk, hogy csak agyhalottmód, sutyorogva, lábujjhegyen tunyulunk itt este, ahelyett, hogy mondjuk filmet néznénk, úgyhogy elkezdtünk sorozatokat bámulni, hú, egészen kikapcsol a dolog*, de azért legjobb volna mégis pár napig egy fehér fal előtt ülni némán.
*mióta elromlott az alvásuk meg folyton betegek (ezek eléggé összecsengenek az országváltással, úristen, mi lesz majd ősszel), azóta szinte semmi mást nem tudunk csinálni este sem, csak őket tutujgatjuk - istenem, Amerikában még napközben futottam, meg filmeket néztem este, hát komolyan össze sem lehet hasonlítani azt az életet a mostanival.
Kedves, még gyermektelen barátaim, ismételjük át a leckét: segítséget szerezni bármi áron, igen, ez volt az...
*mióta elromlott az alvásuk meg folyton betegek (ezek eléggé összecsengenek az országváltással, úristen, mi lesz majd ősszel), azóta szinte semmi mást nem tudunk csinálni este sem, csak őket tutujgatjuk - istenem, Amerikában még napközben futottam, meg filmeket néztem este, hát komolyan össze sem lehet hasonlítani azt az életet a mostanival.
Kedves, még gyermektelen barátaim, ismételjük át a leckét: segítséget szerezni bármi áron, igen, ez volt az...