Két nagyon megható Lénásat akartam mesélni, az egyik: valamelyik nap vacsora közben Léna disznólkodott, én meg már fáradt voltam és tényleg elég undokul ráförmedtem, erre szegény keservesen zokogni kezdett, mire persze jól elszégyelltem magam és nem győztem kérni tőle a bocsánatot (annyira édesek, tök jól meg lehet már beszélni velük, amikor az ember idegrohamot kap hogyaszongya mama dühös lett ezért meg azért és tényleg nem kellett volna kiabálnia, de néha szegény fáradt és olyankor türelmetlen - és ilyenkor annyira cukik, megértően bólogatnak, meg homlokráncolva mondják, hogy mama fáradt) és puszilkodtunk és még szipogva, könnyes szemmel egyszer csak azt mondta, hogy bocsánat mama. Jaj, nem lehet bírni az ilyen lelki megterhelést, most is sírhatnékom van, ha erre gondolok.
Aztán ma meg elmentünk egy szabadtéri gyerekprogramra (elmosta az eső, mondanom sem kell) és mivel Firenze óta a lovak bűvöletében élnek - ott láttunk lovakat ugyanis -, egyértelmű volt, hogy a pónilovaglás lesz a buli fő attrakciója.
Először persze nagyon megijedtek és nem akarták, majd Marcus nagy bátran mégis felült a bajna pacija, Léna pedig nézte és keservesen zokogott. Anyukája pedig jó pszichológus módjára duruzsolta a fülébe, hogy szerinte miért sír (szeretnél te is felülni rá, de nagyon félsz, ugye?) és a kis cuki lányka meg hüppögve azt mondta, hogy igen, azért; aztán nagy bátran végül ő is lovagolt kicsit. Majd lesznek képek is, csak most már álmos vagyok.
Drága kisgyerekeim, megszakad néha a szívem tényleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.