Na jó, bár unalmas vagyok, de elmesélem: ahogy közeledik az ovikezdés, Lénike egyre alkalmatlanabb a közös alvásra.
Ugyan olyannyira szobatiszta lett két hét alatt, hogy már éjjelre sem kell neki pelenka, de az elalvós rituáléja az, hogy ütemesen forgatja a fejét, miközben a kis rongyával csapkodja a cumival teletömött száját (a cumi nagyon hangosan csattog eközben) és újabban mindehhez hangosan zihálva nyög is...(Marcus időnként idegesen sziszeg rá, meg kiabál, hogy Léna hagyd abba, nagyon idegesítő. Olyanok mint egy öreg házaspár.)
Egyébként meg Marci az előbb érkezett meg az agyonpakolt kocsival Budapestre, szóval nagy nap ez a mai: hivatalosan is kezdetét vette egy újabb költözés.
És, meg ne sértődjetek, kedves baba-és gyerekbloggerek, de egy észrevételemet (ami biztos nem fog mindenkinek tetszeni) muszáj megosztanom és egyáltalán nem kritikának szánom.
Szóval azt vettem észre a gyerekblogokat olvasva, hogy mindenki azt hiszi, hogy széles e világon az ő gyereke a legelevenebb, a legkezelhetetlenebb, a legtúlmozgásosabb, a legrosszabb alvó, a legtöbbet beszélő, a legtöbb embert kívánó és a legviccesebb az, hogy egy csomó blogban tök ugyanazokat a dolgokat írják más és más anyukák, azaz számomra teljesen világos, hogy a legtöbb gyerekkel nehéz, mert a legtöbb gyerek nagyon eleven, nehezen kezelhető, ficergős, hisztis, nehezen alvós, sokat beszélős, stbstb. Gyerek, tudjátok.
Szerintem az iskolai oktatásba bele kéne venni valami ilyen gyermekápoló-és megismerő órákat is, mert nem jó dolog, hogy a legtöbb ember 35 évesen lát először közelről gyereket - a sajátját általában, aztán meg nem győz rajta csodálkozni, hogy nahát, az ő gyereke annyira olyan mint egy... gyerek.
Szerintem az utolsó bekezdés nem igy van. :D
VálaszTörlésMindenből vannak fokozatok szerintem, minden tulajdonság, szokás egy-egy dimenzión helyezkedik el és ha valami kiugró a saját gyereknél (a többiekkel összevetve), azt az ember természetes, hogy megjegyzi és ha blogot ir - leirja.
Nyilvánvaló, hogy sosem lehet egy valós, objektiv sorrendet felállitani, melyik gyerek a legélénkebb, legkevesebbet evő, legilyenebb, legolyanabb, mert egyszerre sosem lehet minden gyerek egy helyen hehe, hogy szakértők elemezgessék őket, igy marad a szubjektiv szülői megitélés, ami tényleg iszonyatosan torzit(hat), de alapjaiban szerintem, mivel a gyerekek baromira nem egyformák, ezért legtöbbször van valós alapjuk. Igenis vannak rosszabbul alvó, rosszabbul evő, élénkebb, szorongóbb, szófogadóbb, beszédesebb gyerekek, akik persze valószinűleg nem a világ leg-jei, de egy szűkebb környezetben az ember meg tudja itélni, hogy az ő gyereke hol áll a többi, ismerős, hasonló korúhoz képest és ez a "helyezés" valós és létező is lehet.
Szóval szerintem olyan, mint "globális gyerektermészet" nincsen, mindenkinek már kicsiként is megvannak a tikkjei, akiket olvasok és akiket ismerek, ott is szinte mindenkinél mások a legjellemzőbb dolgok: az egyik jól alszik, de ultranyafogós, a másik jól eszik, de verekedős, a harmadik fényből él és csendeske (ezek az ismerős gyerekek hehe, nem bloggyerekek), tehát csak azt akarom mondani, hogy ha a természetesen túlzó a "világ leg..." jelzőjét leszedjük a beszédes, engedelmes, rontópál stb jellemzők elől, akkor szerintem legtöbbször teljesen helytállóak a szülői megállapitások, mert NEM minden gyerek beszédes, engedelmes, rontópál stb.
hát, szerintem ebben (mármint a véleményünkben) nálunk az alapok különböznek: én úgy gondolom, hogy minden ember borzasztóan hasonlít egymásra és van globális emberi természet (ebből következően van globális gyerektermészet is), így aztán szerintem bizony a gyerekek is nagyon hasonlítanak egymásra. igen, nyilván nem teljesen egyformák, nyilván mindenki kicsit más, de azért nagy vonalakban bizony tök egyformák...pont, mint az emberek.
VálaszTörlésugyanakkor tudom, hogy sokan ezt máshogy gondolják, nem baj az.
(az ember, az most a felnőtt szinonimája:D)
VálaszTörlésAmennyiben egészséges gyerekről van szó, nyilván mindegyikük egy átlagos fejlődési sémát fut be bizonyos időn belül, de Parttal értek egyet, vannak szélsőséges kilengések (én nagyon utáltam, hogy épphogy egy éves lett Léda, de már azzal szekírozott mindenki, hogy miért nem jár. Járni nem járt, csak 15-16 hós korában, viszont tök korán elkezdett beszélni, amit meg senki nem akart elhinni, mert "nem normális"). Igaz, én Lédán kívül csak két kisgyereket láttam "felnőni" (és az egyikük még csak öt és fél éves), de ők ketten is sok mindenben különböztek, és Léda is különbözik mindkettőjüktől.
VálaszTörlésSzerintem a felnőttek sem egyformák (bár az azonos szocializációs környezet (bölcsi, ovi, iskola) nyilván igyekszik lefaragni a vadhajtásokat, és uniformizálni, de ha megnézed, nem mindenki ért egyformán pl. a matekhoz sem, és -ezt én sem értem, hogy fordulhat elő- nem mindenki szeret olvasni), mert ha egyformák lennénk, minden helyzetre ugyanúgy reagálnánk (ideális esetben jól), és akkor itt lenne a világbéke.
És szerintem a gyerekeknek szükségük van arra, hogy legalább a szüleik, a szűk család szemében ők legyenek a legleg pár évig, utána ez úgyis elmúlik, és tényleg csak egy lesz a sok közül.
Parttal kell egyetértenem, volt szerencsém megfigyelni több 3 és 7 év közötti gyereket egyszerre, mikor a fiam kicsi volt, az összes gyerek nálunk gyűlt össze a kertben, a lakásban, ezt napi szinten tették és uzsonnáztak és játszottak és én ámultam, hogy mennyire egyformák és mégis mennyire különbözőek. Te magad is írtad Molly, hogy Marcus milyen válogatós és Lénus milyen kis ínyenc, no hát ez sem egy egyformaság éppen, csak szerintem a bloggerek főként a problémákat fogják leírni, nem jajjgat senki sem, hogy milyen jó gyerekem van, naphosszat játszik egyedül, míg én intézhetem a saját dolgaimat, vagy hogy milyen jól eszik, inkább keseregnek tán a rossz evésről megoldást remélve, vagy az izgágaságról, mert arról többet lehet írni. Aztán ezek a dolgok valóban nem összemérhetőek, mennyire rossz evő és mennyire izgága egy gyerek, de a nálunk játszó összes kisgyerek úgy volt nyilvántartva az anyjuk által, hogy hiperaktív, míg én klasszul megfigyeltem, hogy szépen nyugodtan ettek nálunk a kerti padon, egyik a lábát lógázta csak, a másik a földet túrta közben egy bottal, egyedül az én fiam volt, aki harapot egyet, közben távolugrott a homokozóban, újabb harapás, kis kutyakergetés, szóval ugyanazzal a szóval voltak jellemezve mégis mások voltak.
VálaszTörlésA hasonlóságokat életkori sajátosságoknak hívom- és főleg ha az alaptermészetük is hasonló a gyerekeknek, valóban nagyon egyformák tudnak lenni, de szerintem másfél és négy éves korban a LEG-LEG fárasztóbbak és Flóra erősen abba az irányba tart, így nem is részletezem.
VálaszTörlésmost nincs időm kifejteni, de szerintem kicsit félreértitek (vagy én mondom hülyén, simán lehet) amit mondok: én nem mondom, hogy az emberek egyformák, én azt mondom, hogy nagyon hasonlítanak, ezért aztán a gyerekek is nagyon hasonlítanak, akár jobb evők, akár nem. kis dolgokban természetesen vannak különbségek - evés, alvás, stb -, de az ember alaptermészete az bizony nagyon hasonló. természetesen vannak típusok - introvertált, extrovertált, pl - én ezt nem vitatom.
VálaszTörlésna most rohanok, ordít két ember.
az a baj, hogy a lakásfelújítással kell foglalkoznom, pedig szívesen elmagyaráznám, hogy mire gondolok pontosan, már olvastam izgatottan Arisztotelészt meg mindenféle Zen buddhista tanokat is, aztán rájöttem, hogy a csempéket kell sajnos nézegetnem, de majd egyszer kifejtem, ez a "nagyon hasonlítunk" ez szerintem egy nagyon érdekes, komplex kérdés, csak nehéz róla pár sorban értelmesen írni, egyelőre nekem inkább ez ilyen homályos zsigeri érzés, bár tudom, hogy nem vagyok vele népszerű;)
VálaszTörlésAzt hiszem, értem, mire gondolsz.
VálaszTörlésCsak azt nem értem, hogy jönnek ide a gyerekblogok. Szerintem az természetes, ha mindenki a saját gyerekét látja leglegnek, van, aki leírja, blogban vagy otthon a kockás füzetbe, és van, aki nem.
hát úgy jönnek ide a blogok, hogy ezt látom bennük leírva és nekem furcsa ez a jelenség és szerintem meg nem természetes, hogy az hisszük, a mi gyerekünk a legkezelhetetlenebb, a legrosszabb alvó, a leghiperaktívabb, stbstb (nem arról írnak az emberek, hogy az ő gyerekük a legszebb és legokosabb, tévedés ne essék, az némileg természetesebb lenne, bár nekem az is mindig furcsa), mikor a gyerekek olyan nagyon hasonlítanak. és szerintem ez azért van, mert nem ismerjük a gyerekeket, meg általában a gyerekek (és az emberek) természetét, de ezt már mondtam.
VálaszTörlésde amúgy persze mindenki arról ír, amiről akar - aztán amikor furcsállom a témákat, akkor én meg arról írok:)
VálaszTörlés