Kezdek felnőni a balesetekhez: tegnap, mikor Léna hatalmasat esett a csúszda tetejéről és nagyon beütötte a tarkóját, akkor nem kezdtem el sírni mint eddig...különben jól van, bár nagyon sokáig sírt, de szerencsére homokra esett, úgyhogy fél óra múlva már vígan verekedett Marcussal.
A gyerekek ma elmennek a nagyszülőkhöz két napra, nekem meg egészen kicsire zsugorodott a gyomrom tegnap óta: már akkor hiányoztak, mikor még itt gyepálták egymást.
Hiába, nehéz ügy ez: amikor folyton velük van az ember, akkor bárkit kerítene, aki játszik velük legalább egy órát, de ha elmennek, hát megszakad a szíve.
Persze sok dolgunk lesz, mert három évet kell behoznunk kettesben levésből: el kell mennünk moziba - én legszívesebben egész nap moziban ülnék -, színházba, kocsmázni, sushit enni, romantikusan sétálgatni és hekket enni a Római parton, meg aztán mondjuk valami Palotai diszkóba, aztán squasholni, biciklizni, kocsikázni, vonatozni, hajózni bárhová, hú, nagyon hosszú a listám.
Mondjuk nekem az is tök jó, ha egyszer az életben még lehet itthon hangosan dugni. Bocs, nem vagyok úrinő.