http://www.youtube.com/watch?v=cNkp4QF3we8

És ha már épp ilyen írósban vagyok, akkor azt is elmesélem, hogy a postán kihallgattam, amint egy ötvenes fickónak valami lakásbiztosítást ajánlgat a postáskisasszony, amire az egy adott pillanatban azt reagálja, hogy majd megkérdezem anyát, mire én hátrafordultam és méregetni kezdtem, mondván, hogy hogy a fenébe lakik egy középkorú férfi még mindig az anyjával, de aztán persze rájöttem, hogy a szerelem elmúlásával a párok közt úgy tűnik ez a kötelező titulus...egyébként biztos mondtam már, de nekem ez az anya-apa teljesen stílusidegen, mi mama-papával nőttünk fel, hát nekem is evidens volt, hogy a gyerekeim hívjanak így. Egyszer talán a bezzeganyán olvastam, hogy egyesek szerint a mama-papa angolszász hatásra került be a magyarba, hát izé, azér ezzel erősen vitatkoznék, imígyen felkiáltva: mamma mia!

Marci persze szokott csúfolódni, hogy a mama-papa klasszikusan a budapesti sznob értelmiségi családok sajátja (mondjuk a családom se sznob, se értelmiségi nem volt, de amúgy minden stimmel), de mindegy, engem tényleg a hideg ráz az anya-apától, Marci meg belement a mama-papába, hát jó ez így szerintem. (Mondjuk Marcika újabban nagyon cukin, mamácska-papácska vagy mojma-pojpa névvel illet minket.) 

Viszont az óvó néni és a gyerekek képtelenek a mama-papára, tehát a gyerekeimnek alkalmazkodni kell (ahogy tettem én annak idején, mivel a szegény osztálytársaim mindig azt hitték, hogy a mama, az a nagymamám, jajmár) és nagyon ügyesen sikerül is nekik, olyan, mintha kétnyelvűek lennének: a gyerekeknek  és az óvó néniknek mint anyáról beszélnek rólam (rémes, hogy őszinte legyek, én nem és nem és nem akarok anya lenni, nekem csak a mama tetszik*), de ha hozzám fordulnak, akkor a mama a természetes, tök jó.








* mivel tudom, hogy mindenki csak az alkalomra vár, hogy valamin jól megsértődhessen, ezért gyorsan elmondom: titeket hívhat bárki bárhogyan, csak engem ne szólítson senki anyának.