Az a legjobb ezekben az óriás rosszkedvekben, hogy végül elmúlnak, mintha elfújták volna őket, az ember új erőre kap, új dimenziókat lát meg, előhúzza valahonnan a tartalék energiáit, a tartalék türelmét, a tartalék humorérzékét, aztán szépen csordogál tovább az élet.
Aznap, amikor nagyon rossz volt a kedvem, én barom, bevittem a gyerekeket a boltba, ahol kosarakat huzigálhattak, majd amikor már indultunk volna haza, valami döbbenetes, soha nem látott botrány tört ki, mert nem akartak jönni, mondván ők még vásárolnak.
Hú, volt minden, amit el tudtok képzelni: egyszerre ordítás, földön fetrengés, sikítás, zokogás, asszem eddig ez volt a legrosszabb nyilvános jelenetünk, de az egészet magamnak köszönhetem és fel nem foghatom, hogy miért nem tanultam még meg a leckét: két három évessel_ n_e_m_m_e_g_y_ü_n_k_ b_o_l_t_b_a_ és kész.
Tegnap voltunk a helyi cirkuszban, mondván, hogy majd a gyerekek örülnek (én már gyerekkoromban is utáltam a cirkuszt, jó, én fura gyerek voltam, Albinoni Adagiója volt a kedvencem hat éves koromban, meg ilyenek), meg a fő attrakció néhány kínai vendégartista volt, gondoltam, abba talán én sem halok majd bele, hát, izé, számomra nagyon szomorú volt az egész, bár a kínaiak valóban elképesztően ügyesek voltak (viszont nem bírtam leállítani a gondolatot, miszerint végtelenül homoerotikus a sok egymáshoz simuló, izmos férfitest), de rajtuk kívül...tudjátok, van ez az érzés, amikor a Mónika show-t nézitek és annyira kínos az egész, hogy szégyenkezve bámuljátok a földet és nem mertek felnézni, na ilyen volt az, mikor jött viccelni a bohóc, vagy a nagyon kövér (!), leharcolt, lenőtt szőke hajú - leginkább BKV ellenőrre hasonlító - artistanő lengett a porond fölött.
Valami blogban olvastam, hogy élvezned kell minden tevékenységet, amit a gyerekkel csinálsz, hát...én nagyon nem hiszek abban, hogy egy felnőtt képes ezeket igazán élvezni, persze lehet mondani, hogy csak olyat csináljatok, amit te magad is szeretsz, dehát akkor szegény gyerekeimnek dán gyilkosos filmeket* kéne néznie meg Csehovot, Pilinszkyt és Cyril Collard-t hallgatni esti mese gyanánt, nem, ez nem biztos, hogy annyira szerencsés volna, bár mostanában olvasok nekik Benedek Elek meséket, meg Janikovszkyt, azokat én is szeretem, de mondjuk az Annapetitől súlyos agyfaszt kapok, bár rendkívül hitelesen adom elő, szerintem senki meg nem mondja, hogy nekem ez nem tetszik. Hiába, a tanárvér...
Visszatérve a cirkuszra: az állatos számoknál a szégyenen is túl volt az érzés, ami bennem dörömbölt: egyszerűen csak végtelenül szánalmas volt, ahogy kutyákat ugráltat pár szerencsétlen idióta egy tucat nyugdíjas, meg gyerek előtt.
Na mindegy, úgy láttam, a gyerekek tényleg élvezték (bár a nagyobb zajoktól időnként kicsit megijedtek; Léna állati cuki volt, ő főleg tapsolni akart, random bele is vastapsolt az összes produkcióba) és nagyon elfáradtak a sok új élménytől. Remélem a bábszínház - ahova mindig vinni akarom őket - számomra kevésbé lesz lehangoló.
* kitaláltuk, hogy mi szembe megyünk a trendekkel és az eredeti dán Killinget nézzük