És persze ezt a munkalehetőséget (meg az egyelőre csak halvány reményt, hogy talán én is fogok újra dolgozni még ebben az életemben) megint egy blog olvasónak, tehát végső soron a blognak köszönhetem, mint egy csomó minden mást: egy rakás fordítói-szakdolgozós munkát, egy férjet (úgyhogy igazából a gyerekeket is), egy csomó kedves ismerőst, egy kedves gyerekorvost, rengeteg segítséget és segítség felajánlást és persze a blogírás kellemetlen velejáróját, azaz egy csomó undok - vagyis nem építő - kritikát meg zsidózást meg bunkózást meg bugrisságot, meg szaranyázást is.
Emlékszem, vicces volt, mikor egy kommentháborúban valaki arról beszélt, hogy milyen borzalmas és olvashatatlan a blogom, mert szerinte én nem bírom elviselni a gyerekeimet, meg még valami olyasmit is sugallt, hogy nyilván már nem is írom, mert a kutya sem olvassa. (Haha, mondtam már akkor is).
Az illető nyilván nem olvas - szerintem egyértelműen fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, hogyan élek, mik a nehézségeim -, szóval ez sem jut el hozzá, de azért mégis, olyan mókás nekem az ilyesmi annak fényében, hogy az évek során - lassan nyolc éves a blog - tényleg sok kedves ember keres(ett) meg mindenféle segítség felajánlással, konkrét segítséggel, randi ajánlattal (na jó, ez régen volt, dehát Marcival valóban így ismerkedtünk meg), munka ajánlattal, vagy csak úgy, barátkozási célból.
Mondjuk annyira nem csodálkozom, hogy sokan utálnak (a szeretésen jobban szoktam csodálkozni és persze mindig meghat): az anyám nagyon sokat mondta (utólag azt gondolom, hogy nevelési célzattal, hogy ne csodálkozzak majd később), hogy én megosztó személyiség vagyok, vagy nagyon utálnak, vagy nagyon szeretnek, középút nemigen van, és tényleg.