Valamelyik este végre sikerült elsiratnom Olaszországot: a gyerekeknél lévő ágyban, amikor ők már elaludtak, úgy elkezdtem sírni, mint egy csecsemő.
Kicsit lassan kapcsolok, de abszolút tudtam, hogy ez azért van, mert szeptemberben nem gyászoltam elég jól. Houstont nagyon megsirattam annak idején, de még most is sok mindenről eszembe jut, na meg az olcsó sushi és avokádó elmondhatatlanul hiányzik. Meg mittomén, a meleg, meg valahogy az az érzés, hogy te jó ég, Texasban vagyunk, ez mennyire elképesztő.
Olaszország persze teljesen más volt, hiszen Amerika olyan, mintha egy másik bolygó lenne - mondjuk én sosem értettem az Amerika utáló hangokat, Amerika állati érdekes,bár tény, hogy én sem szerettem volna ott megöregedni -, Olaszország meg olyan ismerősen európai és én ugyan az olaszokat nem szerettem meg, de Olaszország annyira elképesztően szép, hogy mindent megbocsátok nekik.
Különben meg nem is erről akartam írni, hanem a gyerekeim oviban lenyomott óriáshisztije kapcsán arról, hogy milyen idegesítő, hogy az ember meg akar felelni mindenkinek, de leginkább az óvó néniknek, de most muszáj főznöm inkább, majd erről egyszer máskor írok, lám, lám, vannak témák, amiket nem tudok futással feldolgozni.