"We were the way we were, and we didn't want to be anything else. We all came from Depression families and most of us were ill-fed, yet we had grown up to be huge and strong. Most of us, I think, got little love from our families, and we didn't ask for love or kindness from anybody. We were a joke but people were careful not to laugh in front of us. It was as if we had grown up too soon and we were bored with being children."

A Ham on Rye-t olvasom elhűlve - az egyik legszomorúbb könyv, esténként sokat ülök fölötte búbánatosan elmerengve. 

Ha csak a fele is igaz a történetnek, akkor szerintem az összes egymást blogokban meg mindenféle fórumokon baromságokkal csesztető (ki szoptat, ki nem, ki bírja jól a csecsemőkort, a bezártságot, ki szült császárral, ki fejleszt, hordoz, játszik nonstop, megy vissza dolgozni hamar, későn, stbstb) anyának osztogatni kéne, hogy lássák: elképesztően szomorú sorsú gyerekek élnek a világon könyörtelen, kegyetlen, bántalmazó, rideg és szeretetlen szülőkkel és hiába az összes hülye vita, meg a sok énjobbancsinálom és minekazilyennekgyerek, úgyis csak az számít igazán, hogy mennyi szeretetet tudsz adni a gyereke(i)dnek.