Mikor találkoztunk Marcival, akkor mindenkitől azt hallgattam, hogy jaj, hát biztos nagyon türelmes ember ő, amiért elvisel téged (jaja, nagyon szép véleménye van rólam a környezetemnek), én meg nem győztem röhögni magamban, hogy hát persze, tényleg, hogyne...mert Marci a világ legtürelmetlenebb embere, ez meggyőződésem.
Ebben mondjuk állatira hasonlítunk, de én sokat javultam, mióta együtt vagyunk: csak nézem a dührohamait kívülről és mindig arra gondolok, hogy én pont ilyen vagyok, mikor ezt csinálom és ez rémes - ezért inkább már nem is csinálom.
És hogy ezt miért mondom? Tegnap megint elmentem hajnalban tanítani és Marcinak kellett a gyerekeket oviba vinni, amivel nem is volna semmi baj, ha képes volna ruhákat választani nekik, de ez sajnos valamiért borzasztó bonyolult dolog (amikor New Yorkba mentem, akkor előre kikészíttette velem az elkövetkező három nap összes ruháját) és tegnap reggel aztán annyira felhergelte magát ezen a súlyos ruhás problémán, hogy dühében belerúgott a macska kaparófájába, mire erősen megbüntette az Univerzum: eltört a lábujja és most tiszta lila és nagyon fáj, úgyhogy szegény sántítva átkozza magát.
Valamelyik nap találkoztam egy ikres nővel a boltban és teljesen őszinte mosollyal azt mondtam neki, hogy szerintem sokkal-sokkal jobb és könnyebb ikrekkel hosszútávon, mint egymás után jövő testvérekkel és azt tanácsoltam neki, hogy ne aggódjon semmin, minden menni fog, bár lehet, hogy jóval később mint a többi gyereknek. Utólag aztán nagyon megörültem annak, hogy én ezt végre így gondolom: nagyon sokáig nagyon haragudtam a világra, amiért nehezített ikres pályán kellett elkezdenem a gyerekezést.
Meg aztán van még az is, hogy anyák napja alkalmából felhívott a nagymamám - valahogy ő nem érti ezt a mobil dolgot és azt mondta, inkább most hív, mert majd vasárnap biztos nem leszünk itthon - és olyan nagyon rossz érzésem volt attól, hogy neki mennyire fájdalmas lehet, hogy az egyik gyereke már meghalt és mindig olyan suta leszek ettől, meg ilyenkor belém nyilall az apukám halálának egészen különleges szörnyűsége, meg hogy az egészet kitervelte előre és hogy hogyan tud valaki ilyet tenni és hirtelen annyira fáj a szívem, mintha elkezdenék kiszakítani belőlem és aztán az is eszembe jut ilyenkor, hogy mekkora cseles dolog ez a gyász, hogy hányszor van, hogy már azt hiszed, hogy kicsit túl vagy rajta és vidáman mész a napsütötte utcán és akkor egyszer csak beléd markol valami iszonyú fájdalom és csak azt mantrázod, hogy tejóég, az apukám meghalt, az apukám kiugrott az ablakon, de hogyan? miért? És egyáltalán hogy tehet ilyet egy ember, aki éppen az én apukám?